Nagyon hideg volt az elmúlt napokban, hetekben itt Jerevánban. Napközben sem igen emelkedett a hőmérő higanyszála -5 fok fölé. Ilyen fázós napokon kifejezetten jólesik valami testet és lelket melengető finomság. Jöhet az egy tányér étel formájában, de egy remek könyv vagy egy jó film is segít felmelegedni, átvészelni a zord napokat.
Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, de idén megígértem magamnak, hogy a jereváni létet megpróbálom valamennyire megkedvelni és kihozni belőle a legtöbbet. Elhatároztam például, hogy megtanulok néhány helyi finomságot elkészíteni. Egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire szeretjük az itteni ízeket és hogy milyen egyszerűek de mégis nagyszerűek az étkek. Idén tavasszal több látogatónk is lesz otthonról és gondolom örülni fognak az itthon elkészített örmény fogásoknak. Megkértem hát Annaman-t, aki hetente háromszor tisztára suvickolja helyettem a házat (igen, ezen a fronton történt némi változás egy korábbi írásomhoz képest), hogy avasson be a helyi konyha rejtelmeibe.
Jöjjön hát a csodálatos borscs leves ami persze az íze miatt a legjobb, de nem árt róla tudni, hogyha elég nagy lábassal készítünk belőle, akkor akár egy hétig is ehetjük. Annaman szerint minél öregebb annál jobb. És tényleg. Egybehangzó családi vélemény szerint az én borscsom 3 naposan volt a legfinomabb. De nézzük, hogyan is készül:
Először is vegyünk két lábast. Egy kisebbet és egy jó nagyot. Fél kiló marhahúst (otthon lábszárat, itt amit sikerül venni) kockákra vágunk és a kisebb lábosban 1 liternyi sós vízben, lefedve főzni kezdjük. A nagyobb lábosba, amolyan mindentbele módon reszeljünk le 2 fej vöröshagymát, 2 gerezd fokhagymát, 2 szép szál sárgarépát, 2 fej nyers céklát (ettől 2 napig piros volt a kezem) és egy fél fejnyi káposztát. Szerintem nem ártunk egy kis darab zellerrel és néhány szál fehérrépával sem, de itt ezeket nem lehet kapni, tehát mi nem tettünk ilyesmit a levesbe. Ezt a sok-sok csodálatosan illatozó, lereszelt zöldséget meglocsoljuk 2-3 evőkanál olajjal, megsózzuk, megborsozzuk és a tetejére teszünk 2 nagy evőkanálnyi paradicsompürét. Ha ezekkel megvolnánk, az egészet feltesszük a tűzre és addig párolgatjuk, kevergetjük, amíg levet nem enged. Vagy amíg úgy össze nem szottyan, szép magyarosan. Nem tévedés, a vöröshagymát nem pirítjuk meg az olajon, ahogyan ez szentírás majdnem minden otthoni recept esetében. Az összes hozzávalót együtt pároljuk, szépen, lassan, mondjuk 15-20 percig. Ezután felöntjük egy liternyi vízzel és a másik edényből hozzáöntjük a félig főtt húst a főzőlével együtt. Lefedve addig főzzük, míg a hús megpuhul. Mikor már majdnem kész, adjunk a leveshez 2-3 kockára vágott burgonyát és az egészet jól kaprozzuk meg. Friss kapor hiányában a mi levesünkbe szárított került. Nem viccelek, az egész konyhát olyan illat járta át, hogy még az emeleten lakó kamaszgyerekem is előbújt a barlangjából. Ha megfőtt a burgonya is, akkor a levesbe keverünk 5 dekányi vajat (nem margarint!), rottyantunk rajta egyet és már kész is. Tejföllel a legfinomabb!
Tudom, hogy a borscs eredetileg orosz nemzeti eledel, de a két nép kényszerű közös múltja miatt nyugodtan tekinthetjük örmény ételnek is. Itt nagyon sokat főzik és persze igaz rá a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. A leírt recept Annaman nagymamájától származik, ezért az ő családja évtizedek óta a leírt módon készíti. Nálunk osztatlan sikert aratott és bekerül a családi receptkönyvbe...
Aki pedig a hidegben melengető lelki táplálékra vágyik, ajánlom hogy vegye kézbe Jókai Anna: Szegény Sudár Anna című könyvét. A néhány évet felölelő napló semmiképpen sem nevezhető rózsaszín leányregénynek. Nem egy könnyű kis nyári regény, de a hideg téli estéken igazi tartalmas olvasmány lehet. Az elgondolkodtató és megrázó regény egy középkorú erdélyi asszony igencsak küzdelmes hétköznapjait mutatja be. A könyv olvasása közben nagyon sokat tanultam a 80-as évek Erdélyének rettenetesen kilátástalan helyzetéről és szinte a bőrömön éreztem, hogy milyen lehetett magyarnak lenni akkor és ott. Sudár Anna éltének szinte egyetlen örömforrása kicsi unokája. Élete fő célja, hogy a kisfiút megtartsa magyarnak, megtanítsa az értékek és hagyományok tiszteletére és hogy tisztességes embert neveljen belőle egy olyan világban, ahol már csaknem ismeretlen szó a tisztesség. Anna egyenes (sudár) derékkal viseli az élet összes megpróbáltatását, nekem igazi példakép.
Ha pedig olyan karakterrel szeretnénk találkozni, akire semmiképpen nem akarunk hasonlítani, akkor ajánlom A segítség című amerikai filmet. A történet az 50-es évek Amerikájában mutatja be a színesbőrű cselédek megalázó és nyomorúságos életét. Abban az Amerikában, ahol Obama éppen most kezdi meg második elnöki ciklusát. Nyilvánvalóan sokat változott a világ az elmúlt évtizedekben.
Ha esetleg megfőztétek a levest, olvastátok a könyvet vagy láttátok a filmet, kíváncsi lennék a véleményetekre. Tartalmas, szép téli napokat kívánok!
