Sosem szerettem, a Kis herceg-ből idézni. Mint a legtöbbünket, engem is meghat a regény mondanivalója. Könnyeket csal a szemembe már az ajánlás is ahogyan Exupéry egy olyan felnőttnek (fölnőttnek) ajánlja művét, aki mindent meg tud érteni. Szóval nem szeretek a Kis herceg-ből idézgetni mert mostanában oly sokan teszik ezt és meggyőződésem, hogy nem sokan értik az igazi üzenetet. Ha értenék, nem lenne ennyi gonoszság és értelmetlen fájdalom a világban. Zavar, ahogy közhellyé válik az igazi mondanivaló.
A napokban mégis egyre többször kapom magam azon, hogy jól ismert mondatokat ismételgetek a könyvből. Olyanokat hogy:"Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember" mire a válasz "Az teszi széppé a sivatagot(...)hogy valahol egy kutat rejt." Próbálok tenni ellene, de az egész jereváni kaland ilyenné kezd válni. Csak keresem, keresem a kutat, de sehol nem találom. Mindenhol csak a sivatagot látom. Talán rossz a hozzáállásom, talán másképp kéne néznem ezt a sivatagot, az is lehet, hogy rossz helyen keresem, de a kút, az nincs sehol. Néha, amikor nagyon kifut a lábam alól a talaj, emlékeztetem magam: Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan.(...) Idegesítő. (...) Elhatároztad, hogy elmégy, hát menj." De valamiért mégsem működik a dolog. Tényleg idegesítő mert szeretek úgy gondolni magamra, mint aki mindenben megtalálja a jót és az értelmet. Eddig nem volt rám jellemző, hogy bárhol is ügyefogyottan ácsorogtam volna. Itt Jerevánban is egész listám van arról, hogy miért is jó nekünk itt lenni. Ott a lista a papíron. Látom, olvasom. De mint tudjuk:"Jól csak a szívével lát az ember"
Nincs okom panaszra, minden rendben van. Lassan, de alakulnak a dolgok. Panni már nem tiltakozik az ovi ellen, Peti szépen halad a francia nyelvvel. Pannikám sokat ért angolul bár még nem használja. Petinek is kialakulnak a hétköznapok. Készülünk az otthoni vizsgákra és nem utolsó sorban sok időm jut rájuk. Van idő társasozni, sétálni, 500 db-os puzzle-t kirakni. Lassan elfogadják mindketten az új élethelyzetet és próbálnak alkalmazkodni a rájuk kényszerített világhoz. Tudják, hogy "A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt"
Panni szorgosan szelídíti a befogadott cicát. Imádják egymást. A cica elkíséri Pannit az esti sétára, bokorról bokorra követ bennünket. Okosabban, mint bármelyik kutya, amivel eddigi életemben találkoztam. Az oviba ha megyek a pici lányért az ölelés utáni első kérdése, hogy a cica otthon van-e. Eteti, itatja, egy pillanatra sem lohad a rajongás. Ez persze újabb problémát vet fel, hiszen " ...ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra". Már megvettük a dobozt, hogy a cica utazhasson a repülőn. Nem is történhet másként, ezt még buta fölnőttként is meg kell értenem.
Szentimentális kis bejegyzésem végén nem marad más hátra, mint elmondani mennyire várom a karácsonyt. Alig várom a találkozást a fölnőttel, aki mindent ért és az összes rókával és rózsával, akik megszelídítettek és így szükségünk van egymásra. "Ahogy halad az idő egyre boldogabb leszek" Itt az ideje, hogy öltöztessem ünneplőbe a szívemet....
Lehet, hogy a honvágy takarja el a kutat?
