Gondolom, nem egyedül az én életem áll megvívandó csaták sokaságából. Nem a belső lelki vívódásra gondolok, az más téma. Inkább a hétköznapokban lejátszódó kisebb-nagyobb ütközetekre. Azokra amelyeket szeretteinkkel vagy  környezetünkkel vívunk. Meg kell vívni a harcot férjjel, gyerekkel komoly és komolytalan dolgok tekintetében. Vannak csaták, amiket elveszítünk, feladunk vagy diadalmas győzelmet aratunk.

   Amikor az ember vagy egy család mindennapjaiban komoly változás áll be, akkor valahogy ezek a csaták is megsokasodnak. Az új élethelyzet egy csomó döntés elé állít bennünket, van egy rakás eldöntendő kérdés. Mikor határozat született a jereváni költözésről még nem is sejtettem mennyi toleranciára, türelemre lesz szükségünk ha át akarjuk segíteni egymást a költözés előtti és utáni nehéz időszakon. Ez a döntés ugyanis mindannyiunknak nehéz volt. Nem akartunk jönni, egyikünk sem. Ezt a döntést inkább egy jó lehetőség és egy fura kényszerhelyzet szülte. Ha hiányzik a lelkesedés, akkor a nehézségekkel is nehezebb szembenézni.

   Szóval életünk itt Jerevánban is kisebb-nagyobb harcok sokasága. A múlt héten két csatát is elveszítettem. Vagy lehet, hogy inkább megadtam magam. Az egyik komolyabb ütközet a vegyünk vagy ne vegyünk autót témakörben volt. Én hevesen képviseltem az ellenzéki oldalt, míg férjem persze keményen szeretett volna autótulajdonos lenni. Mondhatom, hogy az egy már korábbi írásomban is felsorakoztatott érvek a "ne vegyünk autót Örményországban" témában teljességgel süket fülekre találtak. Nem számított a közlekedési kultúra teljes hiánya, a járművek méregdrága volta vagy a taxival való közlekedés olcsósága sem. Lett autónk. 10 éves a drága és ehhez képest tényleg drága. De sebaj! Viszont Mitsubitsi is és Pajero is és nem is rossz. "Tudod drágám, ide mindenképp nagy autót kell venni, terepjárót ha lehet. Hiszen annyira rosszak az utak." Hmmm, na persze. Az autókereskedőről tömören annyit, hogy otthon valószínűleg nem álltunk volna vele szóba. Amikor elhangzott a " Na, majd a rendőrségen, az autó átírásánál meglátjátok ki vagyok én itt" mondat, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy erőszakkal rángatom el férjemet a helyszínről. Aztán, hogy megmutassa Emil az autókereskedő, hogy ő mennyire menő, kivezetett minket a telep hátsó udvarára és büszkén megmutatta háziállatként tartott medvéjét. A szerencsétlen állat, egy 1X1-es ketrecben nyüszítve vergődött. Emil pedig várta az őszinte csodálatot, hogy ő bizony le tud igázni egy ilyen fenevadat is. Érdekes kaland volt de a kaland végén uram egy autóval hagyta el a helyszínt. Az sem zavarta, hogy a kocsi színe inkább rózsaszínes, mint bordó. Viszont élemedett korához képest  kevés benne a kilométer és van benne egy csomó extra. Mint például csak Japánban működő navigációs rendszer vagy digitális kijelző, szintén japánul. Szóval csata elveszítve.

   Rám nézve a másik vesztes ütközet az "Anya, ugye megtarthatjuk a cicát?" kérdéssel kezdődött. Először, persze szó sem lehet róla. Aztán, na jó de csak szigorúan a garázsban. Néhány óra leforgása alatt meggyőztek, hogy be kell engednem a házba a kóbor állatot. Megígértettem velük, hogy a bútorok közelébe sem mehet a cica estére pedig kiraktam a garázsba aludni. Másnap persze sehol nem volt Peedee (ez lett a neve) és természetesen én voltam a hibás. Egész álló nap a szemrehányó tekintetek tüzében kellett szemlesütve szégyenkeznem, amiért elüldöztem a szerencsétlent. A vacsora ígérete estére mégiscsak visszacsalogatta hozzánk a cicát én pedig gyerekeim örömét látva leültem mellé a kanapéra és hallgattam ahogyan dorombol. Másnap pedig vettem neki egy rakás ételt, egy tálat és egy cicaágyat. Ha mégis elkóborol, akkor meg hiányzik.

Íme:

 Szóval két elveszített csata, de a végén boldognak láttam a családomat, így igazából nem bánom a vereséget. Az autó hasznos. Voltunk vele már kirándulni is és nagyon jól vizsgázott. A cica pedig tényleg nem okoz komoly gondot. Eszik, alszik és boldoggá teszi a babáimat. 

   Viszont vannak olyan harcok is amelyeket úgy tűnik még megnyerhetek. Ilyenek például a "Sportolni kell kisfiam, majd meglátod hálás leszel még érte" vagy a "Muszáj az otthoni nyolcadikos tananyagot is tanulni, mert mégiscsak tudni kell ki volt Ady". Ezek a harcok általában észérvekkel kezdődnek aztán zsarolásba és vesztegetésbe torkollanak. Ezek azok, amiket nem adok fel, mert hiszek benne, hogy jót cselekszem. Tehát, jelenleg ott tartunk, hogy Peti fiam teniszórákra jár és egy héten minimum kétszer fut velem 3 km-t. És még élvezi is. A tanulás tekintetében pedig jól haladunk. Megadta magát és bár nem mondom, hogy szó nélkül, de a hétfői napokat teljes egészében a magyarországi tantervi követelményeknek szenteljük. Amit még nem tud, hogy el kell olvasnia majd Móricz kötelezőjét, a Légy jó mindhalálig-ot. Garantálom, hogy ezt a harcot én fogom megnyerni de még lélekben készülnöm kell az ütközetre. Mentségére szólva, egyébként szeret olvasni csak nem mindig azt, amit az iskolában kitalálnak neki.

   Úgy szép az élet, ha zajlik. Nálunk zajlik és szerintem nincs ez másként más családokban vagy házasságokban sem. A lényeg az, hogy az ütközetek végén egyik fél se érezze magát vesztesnek és mosolyogni tudjunk egymásra. Nálunk ez működik...

És íme a jármű a boldog tulajdonossal: