Az elmúlt néhány napban nem sok igazán érdekes dolog történt. Legalábbis semmi olyan, amiről úgy gondolom hogy mást is érdekelhet. A budapesti küldemény továbbra is várat magára és az idő változatlanul gyönyörű. Mondjuk, túl vagyunk egy kisebb házassági krízisen, de ez egyfelől magánügy, másfelől pedig melyik házasságban nincsenek krízisek.

   Szóval, különösebb esemény hiányában úgy gondoltam itt az ideje, hogy szenteljek egy bejegyzést az asztali örömöknek. Régóta érlelődnek bennem a mondatok a témával kapcsolatban, de valahogy sosem jött az igazi késztetés. Ennek talán az oka, hogy az evés és én valahogy nem vagyunk igazán semmilyen kapcsolatban. Sosem voltam az a típus, aki órákig tudna regélni egy-egy ételről. Enni kell, lehetőleg valami értékeset és táplálót, persze az nem baj, ha finom is. Ennyi. Nem mondom, hogy nincsenek a családi receptkönyvben semmihez sem hasonlítható falatok. Mert anyukám ropogósra sült kacsacombja bizony utánozhatatlan. Az anyósom által készített töltött karalábéhoz hasonlót pedig még soha senki nem alkotott és a nagymamám süteményeinek a titkát hosszú évek óta próbálom ellesni. De ezekhez az ételekhez érzések tartoznak, családi együttlétek, sok-sok boldog pillanat.

   Az örmény konyhával az éttermeken keresztül kezdtem ismerkedni és már az első alkalommal éreztem, hogy valami különös dolog történik. Szerencsém volt, mert a jereváni két fős magyar különítmény által felfedezett és letesztelt helyekre mentem. Talán az éttermekből áradó hangulat fogott meg elsőre. Árad a jókedv, senki sem feszeng, szól a zene. Általában élő zene. Szó sincs ismert nyugati slágerekről, szigorúan helyi a muzsika. Olyan, amire ha kedved támad csak felpattansz és táncolsz. Az sem számít hány éves vagy, fiatal vagy idős, szép vagy csúnya. Aztán persze az is lehet, hogy a jókedv a vodkának köszönhető. Szovjet hagyatékként, itt is mindenki áldoz a vodka nyújtotta örömök oltárán. Semmi pancs, értékes és tiszta nedű amely szigorúan üvegben érkezik. Egy-egy pohárral itt senki sem alázza magát. Meg kell jegyezni, hogy az általam meglátogatott helyekről mindenki a saját lábán távozott. Emlékszem, első alkalommal csak néztem ezt a sok egymás társaságát önfeledten élvező embert. Ültek a roskadásig megpakolt, hosszú asztaloknál beszélgettek, nevettek, ettek.  Ki ebből vett, ki abból. Mert a szokás az, hogy a megrendelt étel nem egy tányéron kerül elénk, hanem egy nagy tálon az asztal közepén landol, hogy mindenki részese lehessen az összes finomságnak. Az asztalok távol egymástól, sok esetben külön helységekben teljesen szeparálva, hogy minden társaságnak meglegyen a privát kis területe. A pincért pedig csengővel kell hívni, de ha nem hívjuk az sem baj, mert jön magától is, kedvesen és szolgálatkészen. Tehát a hangulat tényleg csodás, az árak miatt sem kell aggódni. Nem szeretek ebben a  témában állást foglalni, mert ami az egyiknek olcsó az a másiknak drága és fordítva. Azt biztosan tudom, hogy az én ismerőseim közül szinte kivétel nélkül mindenki azt mondaná egy - egy ilyen éttermi élmény után, hogy bőven megérte.

   Na, de mi is kerül az asztalra? Először is, itt van a lavash. Ez a tortillához hasonló, szénhidrátként szolgáló valami. Általában földbe ásott, izzó kemencékben sütik az aranyfogú, kendős nénik. Ülnek a kemence mellett és olyan mintha egyiknek sem lenne lába, mert a lábaik is egy veremben lógnak. Így kényelmesebb. Amikor a lavash frissen, forrón felszínre kerül, ízére csakis a mennyei jelző lehet megfelelő. Én személy szerint sűrű joghurttal megkenve és frissen szedett zöldfűszerekkel (kapor, petrezselyem, koriander) megpakolva, felcsavarva szeretem a legjobban. Olyan varázslatos, hogy Peti fiam, aki az elmúlt 14 évben szigorúan kényszer hatására evett zöldséget, egy-egy lavash orgia után napokig tud mesélni az élményekről. Muszáj beszélni a salátákról. Azt kell mondjam, hogy az otthon nyammogva elfogyasztott és egészségesnek mondott paradicsomok, paprikák és uborkák után itt igazi élvezetet jelent minden falat ezekből a csodákból. Gyümölcsök. Lehet, hogy nem olyan szépek és mutatósak, mint az otthoni szupermarketekben kapható fényesre suvickolt társaik. Az is biztos, hogy a ma megvásárolt körte vagy alma holnapra romlásnak indul, de addig is olyan az íze, hogy mi még ehhez hasonlót sem kóstoltunk soha és sehol. Igazi patriótaként beszéltem mindig is a hevesi dinnye utánozhatatlan ízéről, de az örmény dinnye bizony simán kenterbe veri azt is. Itt nincs kétesélyes dinnye, nem kell kongatni és ütögetni. Biztosak lehetünk benne, hogy nem lesz kásás vagy íztelen esetleg éretlen. Pironkodva mondom, hogy átlagosan napi (!) 6 kg - t eszünk belőle. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy az ország melyik részéről kerülnek az asztalunkra ezek a falatok. Eddig amerre jártam, szürke port vagy rögös, köves és műveletlen földeket láttam.

   Ideérkezésünk után, az élelmiszerboltok polcain megnyugodva láttam az általam is jól ismert márkákat, mint a Danone vagy a Parmalat. Gondoltam, nem lesz baj, lesz mit enni. Gőgősen kijelentettem, hogy én bizony hozzá sem nyúlok a nem túl bizalomgerjesztő csomagolású helyi termékekhez. Az sem számít, ha a nyugatról importált sajt, tej, felvágott vagy tejföl kétszer kerül többe, mint a helyi. Aztán az első kiskanálnyi helyi joghurt és az első falatnyi sajt után szépen lassan újragondoltam az álláspontomat. Mára már eszembe sem jut a műanyagízű tejterméket a kosaramba rakni és köszönöm nem kérem a rágós és olvasztva tömbként összeálló sajtot. Miért tenném, ha az itteni alapanyagokból elkészített húslevesre azt mondja az én köztudottan finnyás fiacskám, hogy "Anya, ilyen finomat még sosem főztél!"

Nem marad más hátra, mint:

1. venni egy fürdőszoba mérleget a miheztartás végett,

2. gyakran koptatni a futócipőt a kalóriák végett,

3. élvezni az Örményország nyújtotta asztali örömöket.