Néhány évvel ezelőtt, Dániában lenézett, kelet-európai bevándorlónak éreztük magunkat. Eszünk ágában sem volt bevándorolni, pont úgy fizettük az adót, mint minden tősgyökeres dán de ez a helyzeten nem változtatott. Aztán itt Örményországban, hirtelen irigyelt nyugatiakká váltunk és így nekünk mindenből a legjobb jár. A legjobb környéken, az igazi Jerevántól sorompóval elzárva lakunk, gyerekeink magániskolákba járnak, iskola után teniszezünk meg lovagolunk. Reggelente nézem a sorompón túli világból beáramló helyieket, akik mind azért jönnek, hogy rendben tartsák a házainkat, kertjeinket, főzzenek és mossanak ránk, vigyázzanak a gyerekeinkre. Mindezt olyan megalázó bérekért, hogy még magyarként is arcpirítónak érzem. Van olyan szomszédunk, akihez minden reggel jön a dadus, a takarítónő és a szakácsnő. Szeretném megjegyezni, hogy az én családomnak nincsenek háztartási alkalmazottai, éppen nem régen fejeztem be a porszívózást és az ebéd főzést. Ez persze tudatos döntésként azt szolgálja, hogy ne szakadjak el teljesen a való világtól. Attól amely a helyieknek nagyon is valós és küzdelmes. Sokszor gondolkodom rajta, vajon ők hogyan látnak minket, mit gondolnak rólunk?
Néha a szomszédaimmal azon viccelődünk, hogy igazi született feleségekként élünk itt, Jerevánban. Feleségekként illetve férjekként. Egyre gyakoribb ugyanis, hogy a nők dolgoznak egy-egy családban és az apák veszik át, látják el a hagyományos női feladatokat. Pannikám ovijában a 20 gyerekből minimum ötöt vagy hatot az apukája hoz minden reggel, apa jön a szülői értekezletre vagy a kirándulásra. Szóval született feleségekként és férjekként igyekszünk elfogadhatóvá tenni ezt a teljesen szürreális életet. Van aki azzal kompenzál, hogy alkalmazottak egész seregével veszi körül magát. Ezt persze bárhonnan is jött, soha nem engedhetné meg magának odahaza. Ismerek olyat, aki éjt-nappallá téve sportol. Reggel fut, aztán elmegy a város legjobb termébe edzeni este meg ha teheti megint fut egy kicsit.
Meg kell jegyezni, hogy férjeink vagy bizonyos esetekben a feleségek egész más életet élnek. Őket, a dolgozókat beszéljük ki a közös kávézások alkalmával, mert hát mégiscsak tarthatatlan, hogy olyan későn járnak haza, aztán este meg fáradtak és semmit sem lehet velük kezdeni. De a viccet félretéve, ők nagyon is valós életet élnek. Bosszantó főnökökkel, akadékoskodó kollégákkal, időpontokkal, határidőkkel. Az életben mindig annak a legnehezebb örülni, amink van. Mi a férjekkel cserélnénk, ők pedig velünk.
Sokáig lázadtam, ez ellen az üresnek tűnő, értelmetlen hétköznapokkal tűzdelt oldalborda szerep ellen. Lassan, lassan kezdem megszokni és igyekszem keresni a jó és élvezhető perceit. Én is sokat sportolok, remek könyveket olvasok és sok a közös programom a gyerekekkel. Petivel együtt futunk, teniszezünk. Soha ilyen közel nem éreztem még magamhoz a kisfiamat. Aztán, részt vállalok az ovi szülői munkaközösségében. Nem rossz az, ha az ember a saját látásmódja szerint alakíthatja annak az intézménynek a szabályait, ahová a gyereke jár. Ezt persze, amerikai módra még meg is köszönik és nagyon hálásak érte. Megismerek sok-sok érdekes embert a világ minden tájáról és hogy még izgibb legyen még egymás nemzeti ételeit is megtanuljuk elkészíteni. Most éppen Nemzetközi Nőklub álca alatt, karácsonyi jótékonysági bazárt szervezünk. Mindenki készít valamit, aztán ezeket jó pénzért eladjuk egymás férjeinek és a befolyt pénzt egy szegény sorsú, helyi családnak adományozzuk. Ironikus hozzáállásom ellenére ez tényleg egy jó cél és vannak pillanatok, amikor egészen fontosnak érzem magam ennek a klubnak a tagjaként. A szegény sorsú család egyébként az 1988-as pusztító földrengés óta egy konténerben lakik. Állítólag, a bazárban összegyűjtött pénz elég lesz arra, hogy befejezzék a házukat és fűtött, meleg otthonuk legyen.
Egyik szomszédom nagyon találóan mondta: úgy élünk itt mint az aranyhalak a gömb alakú akváriumban. Körbe-körbe minden nap, miközben lesünk ki az örmény valóságra a búra alól. A helyiek nagyon is a saját életüket élik és bizony nézve őket sokszor gondolom, hogy nem is baj, hogy mi ezt a búra alól nézzük. Próbálom átérezni és megérteni a mindennapi gondjaikat és csodálom őket, hogy mindig derűsnek és jókedvűnek tűnnek.
Álszent lennék, ha azt állítanám hogy nem élvezem a sok szabadidő nyújtotta függetlenséget, a gyerekeimmel eltöltött időt vagy tessék kimondom: a jólétet. Mégis, minden nap úgy érzem, hogy nem a saját életemet élem. Kétség nem fér hozzá, hogy holnap elcserélném az egészet a Való Világ nyújtotta örömökre vagy küzdelmekre. A magyar valóságra vágyom.
Legalábbis, most ezt hiszem...
