Barev, azaz örményországi kalandjaink

   Négy évvel ezelőtt, a mai napon láttam meg először Annát. Valamikor dél és egy óra között nézett rám először szemöldök nélküli, foltos, apró kis arcával. Olyan gyorsan és könnyen érkezett. Egy hatalmas szuri, egy nagyobb vágás és máris megszületett a prágai kórházban. Fájdalom és komplikáció nélkül. A születése utáni hetek, hónapok babaillatú, rózsaszín mámorban teltek. Bizony előfordult, hogy a reggeli etetés után a lábamon fekve aludt el és én addig nem mozdultam, míg fel nem ébredt. Csak néztem, gyönyörködtem benne. Olyan is volt, hogy nem is aludt, csak néztük egymást. Hosszan, csendben, csak a szemünk beszélt. Az ő szemében a feltétlen bizalom, az enyémben a feltétlen szeretet. Tökéletes párost alkottunk.

  Akkor még nemigen hasonlított a mostani négyéves önmagára. Épp csak az ígérete volt annak az aranyszőke, bájos, törékeny kis tündérnek akivé cseperedett. Csendes, nyugodt babaként szinte egész nap aludt. Legjobban, a kanapé kockás díszpárnáján érezte magát. Olyan csöpp volt, hogy le sem lógott arról a párnáról. 

  Születése első pillanatától egy hullámhosszon voltunk. Talán viccesen hangzik, de már egyhetes korában megbeszéltem vele mindent. Hogy mikor alszunk, mikor eszünk, mit veszünk fel. De a beszélgetést itt nem hagytuk abba, természetesen komoly, nagylányos témáink is voltak. Gondoltam, nem árt ha idejében elmondom neki, hogy egy valamirevaló nő mit is gondol a világról. Ő hosszú ideig persze csak nézett azzal az enyémhez megdöbbentően hasonlító zöld szemével és csak én beszéltem. Aztán megérkezett az első mosoly, kisvártatva az első szavak majd válaszok. Utána megindult a kérdésözön és én napról-napra rácsodálkozom, hogy a pici babámból milyen értelmes, érdeklődő, nyitott nagylány növekszik. Bizony sok dologról neki már véleménye van és nem is fél azt elmondani. Ha kell, már angolul is mondja. A napokban sétáltunk haza az oviból és Annám-Pannám azt mondta:"Anya, beszélgessünk!" Beszélgettünk hát az oviról, a cicájáról és mindenről, ami eszünkbe jutott.

  Remélem, még sokáig, nagyon sokáig beszélgethetünk. Annyi minden van, amit el kell mondanom neki és tudom, hogy neki is rengeteg lesz a kérdése. Lesz még sok vicces, kacagtató csevej és lesznek még torokszorító, könnyes beszélgetések. Sokszor majd elbeszélünk egymás mellett, sokszor majd nem akarja megérteni amit mondok és olyan is lesz, hogy én nem értem majd amiről ő beszél. Édesanyjaként, csak bízhatok benne, hogy az évek alatt kapott útravaló majd hozzám vezeti a nehezebb időkben és újra azt mondja:"Anya, beszélgessünk!"

  De addig még, ha a Jóisten is úgy akarja, nagyon sok időnk van. Most még csak (már!) 4 éves az én tündérkém és a mai napon a legfontosabb amit mondhatok neki, hogy:"Nagyon szeretlek Anna és boldog születésnapot!

  Hétfőn ünnepnap volt Örményországban. A hadsereg napja. Ezt inkább nem kommentálnám, annyi csak a lényeg, hogy otthon voltak a gyerekek és a férjecském is csak röpke két órára szaladt be a munkahelyére. Ezt is hajnalok hajnalán tette így hát előttünk volt egy egész nap. Nem könnyű ám itt Jerevánban eltölteni egy ilyen napot. Odahaza, elkényeztetett pesti lányként ilyenkor dúskálok a programokban. Egyetlen szabad nap eltöltésére általában van 48 órányi ötletem. (Ezt, anyukámtól örököltem.) De hát tényleg annyi a jó hely Pesten vagy a környékén. Eldönteni is nehéz, hogy Margitsziget, Liget, Normafa vagy éppen az Állatkert legyen-e a program. Vagy menjünk libegőzni, kalandparkba, esetleg egy fürdőbe? És ezek még csak a szabadtéri lehetőségek. Ott vannak még a mozik, a színházak, a múzeumok. Mindegyikben jobbnál jobb előadások, kiállítások. És még sorolhatnám. Száz szónak is egy a vége, Jereván nem olyan hely, mint Budapest. Itt vadászni kell a jó programokat vagy a jó helyeket. Ha találunk is valamit, az is olyan ímmel-ámmal, egynek elmegy hely. Az állatkertet például 20 perc után hagytuk ott, mert annyira, de annyira lehangoló volt látni az icipici betonrekeszekbe zsúfolt, szerencsétlen állatokat. Nem ehhez vagyunk szokva. Szerencsére Magyarország már egészen más hely.

  Szóval, előttünk volt egy egész szabad nap és úgy döntöttünk, hogy Jerevánon kívül próbálkozunk. A Marriott szállodalánc, amely kenyéradónk és ittlétünk elsődleges oka nemrégiben nyitott egy új hotelt az ismeretlen Tsaghkadzor-ban (ejtsd cakadzor). Gondoltuk, ha érdemes volt luxusszállót nyitni, akkor biztosan mi is el tudunk tölteni ott egy napot. Indulás előtt azért utánanéztem kicsit ennek a kimondhatatlan nevű településnek. Az interneten nem sok információt találtam, de azt megtudtam, hogy a nagy Szovjetúnióban amolyan olimpiai edzőtábornak használták a tsaghkadzori létesítményeket. Mivel téli síparadicsomként hirdetik a helyet, bepakoltuk az összes meleg ruhánkat az autóba és nekivágtunk. A Jerevántól 50 km-re lévő hegyi települést nagyjából egy óra alatt értük el egy autópályának nevezett úton. Tsaghkadzor magyarra fordítva azt jelenti: virágok völgye. Virágot sehol nem láttunk, hó viszont volt bőven. Bármerre néztünk hatalmas, havas hegyek. Engem annyira lenyűgöz a hegyek látványa, hogy akár be is értem volna ennyivel, de Tsaghkadzor tartogatott még meglepetéseket. Találtunk itt tökéletesen rendben tartott sípályákat, remek kis éttermeket és kiépített szánkópályákat. Az egész olyan jólesően és meglepően rendben volt. Órákon keresztül szánkóztunk, nem is éreztük a hideget. A gyerekeim kipirult arccal, kiscsikók módjára játszottak a hóban. Beásták magukat amilyen mélyre csak tudták, hógolyóztak és még meg is kóstolták a havat! Síelni nem síeltünk, de ami késik, nem múlik. Összesen 5 felvonó működik az örmény síparadicsomban és a legmagasabb meghódítandó pont majdnem 3000 méter magasan van. Az egész élményt megkoronázandó, az árak természetesen magasan vagy inkább alacsonyan elmaradnak egy európai síterep áraitól. Ettől persze, csak még jobban éreztük magunkat!

  Hazafelé az úton teljes egyetértésben megállapítottuk, hogy Tsaghkadzorból bizony ennyi nem volt elég. Jövő héten is megyünk, de akkor már a szállodát is kipróbáljuk és a szomszédokat is visszük magunkkal!

  Nagyon hideg volt az elmúlt napokban, hetekben itt Jerevánban. Napközben sem igen emelkedett a hőmérő higanyszála -5 fok fölé. Ilyen fázós napokon kifejezetten jólesik valami testet és lelket melengető finomság. Jöhet az egy tányér étel formájában, de egy remek könyv vagy egy jó film is segít felmelegedni, átvészelni a zord napokat.

  Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, de idén megígértem magamnak, hogy a jereváni létet megpróbálom valamennyire megkedvelni és kihozni belőle a legtöbbet. Elhatároztam például, hogy megtanulok néhány helyi finomságot elkészíteni. Egy korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire szeretjük az itteni ízeket és hogy milyen egyszerűek de mégis nagyszerűek az étkek. Idén tavasszal több látogatónk is lesz otthonról és gondolom örülni fognak az itthon elkészített örmény fogásoknak. Megkértem hát Annaman-t, aki hetente háromszor tisztára suvickolja helyettem a házat (igen, ezen a fronton történt némi változás egy korábbi írásomhoz képest), hogy avasson be a helyi konyha rejtelmeibe.

  Jöjjön hát a csodálatos borscs leves ami persze az íze miatt a legjobb, de nem árt róla tudni, hogyha elég nagy lábassal készítünk belőle, akkor akár egy hétig is ehetjük. Annaman szerint minél öregebb annál jobb. És tényleg. Egybehangzó családi vélemény szerint az én borscsom 3 naposan volt a legfinomabb. De nézzük, hogyan is készül:

Először is vegyünk két lábast. Egy kisebbet és egy jó nagyot. Fél kiló marhahúst (otthon lábszárat, itt amit sikerül venni) kockákra vágunk és a kisebb lábosban 1 liternyi sós vízben, lefedve főzni kezdjük. A nagyobb lábosba, amolyan mindentbele módon reszeljünk le 2 fej vöröshagymát, 2 gerezd fokhagymát, 2 szép szál sárgarépát, 2 fej nyers céklát (ettől 2 napig piros volt a kezem) és egy fél fejnyi káposztát. Szerintem nem ártunk egy kis darab zellerrel és néhány szál fehérrépával sem, de itt ezeket nem lehet kapni, tehát mi nem tettünk ilyesmit a levesbe. Ezt a sok-sok csodálatosan illatozó, lereszelt zöldséget meglocsoljuk 2-3 evőkanál olajjal, megsózzuk, megborsozzuk és a tetejére teszünk 2 nagy evőkanálnyi paradicsompürét. Ha ezekkel megvolnánk, az egészet feltesszük a tűzre és addig párolgatjuk, kevergetjük, amíg levet nem enged. Vagy amíg úgy össze nem szottyan, szép magyarosan. Nem tévedés, a vöröshagymát nem pirítjuk meg az olajon, ahogyan ez szentírás majdnem minden otthoni recept esetében. Az összes hozzávalót együtt pároljuk, szépen, lassan, mondjuk 15-20 percig. Ezután felöntjük egy liternyi vízzel és a másik edényből hozzáöntjük a félig főtt húst a főzőlével együtt. Lefedve addig főzzük, míg a hús megpuhul. Mikor már majdnem kész, adjunk a leveshez 2-3 kockára vágott burgonyát és az egészet jól kaprozzuk meg. Friss kapor hiányában a mi levesünkbe szárított került. Nem viccelek, az egész konyhát olyan illat járta át, hogy még az emeleten lakó kamaszgyerekem is előbújt a barlangjából. Ha megfőtt a burgonya is, akkor a levesbe keverünk 5 dekányi vajat (nem margarint!), rottyantunk rajta egyet és már kész is. Tejföllel a legfinomabb!

  Tudom, hogy a borscs eredetileg orosz nemzeti eledel, de a két nép kényszerű közös múltja miatt nyugodtan tekinthetjük örmény ételnek is. Itt nagyon sokat főzik és persze igaz rá a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás. A leírt recept Annaman nagymamájától származik, ezért az ő családja évtizedek óta a leírt módon készíti. Nálunk osztatlan sikert aratott és bekerül a családi receptkönyvbe...

  Aki pedig a hidegben melengető lelki táplálékra vágyik, ajánlom hogy vegye kézbe Jókai Anna: Szegény Sudár Anna című könyvét. A néhány évet felölelő napló semmiképpen sem nevezhető rózsaszín leányregénynek. Nem egy könnyű kis nyári regény, de a hideg téli estéken igazi tartalmas olvasmány lehet. Az elgondolkodtató és megrázó regény egy középkorú erdélyi asszony igencsak küzdelmes hétköznapjait mutatja be. A könyv olvasása közben nagyon sokat tanultam a 80-as évek Erdélyének rettenetesen kilátástalan helyzetéről és szinte a bőrömön éreztem, hogy milyen lehetett magyarnak lenni akkor és ott. Sudár Anna éltének szinte egyetlen örömforrása kicsi unokája. Élete fő célja, hogy a kisfiút megtartsa magyarnak, megtanítsa az értékek és hagyományok tiszteletére és hogy tisztességes embert neveljen belőle egy olyan világban, ahol már csaknem ismeretlen szó a tisztesség. Anna egyenes (sudár) derékkal viseli az élet összes megpróbáltatását, nekem igazi példakép.

 Ha pedig olyan karakterrel szeretnénk találkozni, akire semmiképpen nem akarunk hasonlítani, akkor ajánlom A segítség című amerikai filmet. A történet az 50-es évek Amerikájában mutatja be a színesbőrű cselédek megalázó és nyomorúságos életét. Abban az Amerikában, ahol Obama éppen most kezdi meg második elnöki ciklusát. Nyilvánvalóan sokat változott a világ az elmúlt évtizedekben. 

  Ha esetleg megfőztétek a levest, olvastátok a könyvet vagy láttátok a filmet, kíváncsi lennék a véleményetekre. Tartalmas, szép téli napokat kívánok!

   Rendhagyó bejegyzés a mai mivel tulajdonképpen semmi köze az örményországi kalandjainkhoz. És mégis. Ma van a férjem névnapja, és én azon gondolkodom, hogy mivel is lephetném meg. Vettem neki mindenfélét, de mint minden évben, most sem tudtam kivárni a januárt és már karácsonykor megkapta az összes ajándékot. Ez az elmúlt években mindig így történt. Az elmúlt 17 évben. Olyan soknak tűnik és én még mindig annyira fiatalnak érzem magam. Átrohantunk az éveken és minden egyes évben többek, gazdagabbak lettünk valamivel, valakivel. 

  Személyesre váltva, ajándék helyett, gondoltam örülnél, ha elmondanám mennyit jelentett nekem az elmúlt 17 év. Voltak viharok is persze, de mennyi felhőtlen, napfényes időszak áll mögöttünk. Mennyi megvalósult álom. Bejártuk, belaktuk Európát. Tele vagyunk élménnyel. Kipróbáltuk magunkat felnőttként, egymást támogatva a nehéz időszakokban.  Most is éppen a nagy kalandot éljük át, itt Jerevánban. És tudom hogy a Jóisten segítségével még nagyon sok hasonló élmény vár ránk. Csak könyörgöm, hogy este 10 után már ne dobolj! Sok még a közös tervünk és még csak 17 év telt el.

 Peti és Panni. Mit lehetne róluk mondani? Pontosan ugyanazt érezzük, ha rájuk nézünk. Csak Te és Én. Életünk közös vezérlőcsillagai, minden tettünk miértjei. Őket szeretni a legnagyobb összetartó erő.

  Szóval, gondoltam örülnél, ha megköszönném az elmúlt 17 évet, azt hogy azt tehetek és az lehetek melletted, amihez csak kedvem van. Azt, hogy mindent megadhatok a gyerekeinknek, amit fontosnak érzek. De legfőképpen azt, hogy ez neked is fontos.

  A többit négyszemközt! Boldog névnapot!

.

   Néhány évvel ezelőtt, Dániában lenézett, kelet-európai bevándorlónak éreztük magunkat. Eszünk ágában sem volt bevándorolni, pont úgy fizettük az adót, mint minden tősgyökeres dán de ez a helyzeten nem változtatott. Aztán itt Örményországban, hirtelen irigyelt nyugatiakká váltunk és így nekünk mindenből a legjobb jár. A legjobb környéken, az igazi Jerevántól sorompóval elzárva lakunk, gyerekeink magániskolákba járnak, iskola után teniszezünk meg lovagolunk. Reggelente nézem a sorompón túli világból beáramló helyieket, akik mind azért jönnek, hogy rendben tartsák a házainkat, kertjeinket, főzzenek és mossanak ránk, vigyázzanak a gyerekeinkre. Mindezt olyan megalázó bérekért, hogy még magyarként is arcpirítónak érzem. Van olyan szomszédunk, akihez minden reggel jön a dadus, a takarítónő és a szakácsnő. Szeretném megjegyezni, hogy az én családomnak nincsenek háztartási alkalmazottai, éppen nem régen fejeztem be a porszívózást és az ebéd főzést. Ez persze tudatos döntésként azt szolgálja, hogy ne szakadjak el teljesen a való világtól. Attól amely a helyieknek nagyon is valós és küzdelmes. Sokszor gondolkodom rajta, vajon ők hogyan látnak minket, mit gondolnak rólunk? 

  Néha a szomszédaimmal azon viccelődünk, hogy igazi született feleségekként élünk itt, Jerevánban. Feleségekként illetve férjekként. Egyre gyakoribb ugyanis, hogy a nők dolgoznak egy-egy családban és az apák veszik át, látják el a hagyományos női feladatokat. Pannikám ovijában a 20 gyerekből minimum ötöt vagy hatot az apukája hoz minden reggel, apa jön a szülői értekezletre vagy a kirándulásra. Szóval született feleségekként és férjekként igyekszünk elfogadhatóvá tenni ezt a teljesen szürreális életet. Van aki azzal kompenzál, hogy alkalmazottak egész seregével veszi körül magát. Ezt persze bárhonnan is jött, soha nem engedhetné meg magának odahaza. Ismerek olyat, aki éjt-nappallá téve sportol. Reggel fut, aztán elmegy a város legjobb termébe edzeni este meg ha teheti megint fut egy kicsit. 

  Meg kell jegyezni, hogy férjeink vagy bizonyos esetekben a feleségek egész más életet élnek. Őket, a dolgozókat beszéljük ki a közös kávézások alkalmával, mert hát mégiscsak tarthatatlan, hogy olyan későn járnak haza, aztán este meg fáradtak és semmit sem lehet velük kezdeni. De a viccet félretéve, ők nagyon is valós életet  élnek. Bosszantó főnökökkel, akadékoskodó kollégákkal, időpontokkal, határidőkkel. Az életben mindig annak a legnehezebb örülni, amink van. Mi a férjekkel cserélnénk, ők pedig velünk.

  Sokáig lázadtam, ez ellen az üresnek tűnő, értelmetlen hétköznapokkal tűzdelt oldalborda szerep ellen. Lassan, lassan kezdem megszokni és igyekszem keresni a jó és élvezhető perceit. Én is sokat sportolok, remek könyveket olvasok és sok a közös programom a gyerekekkel. Petivel együtt futunk, teniszezünk. Soha ilyen közel nem éreztem még magamhoz a kisfiamat. Aztán, részt vállalok az ovi szülői munkaközösségében. Nem rossz az, ha az ember a saját látásmódja szerint alakíthatja annak az intézménynek a szabályait, ahová a gyereke jár. Ezt persze, amerikai módra még meg is köszönik és nagyon hálásak érte. Megismerek sok-sok érdekes embert a világ minden tájáról és hogy még izgibb legyen még egymás nemzeti ételeit is megtanuljuk elkészíteni. Most éppen Nemzetközi Nőklub álca alatt, karácsonyi jótékonysági bazárt szervezünk. Mindenki készít valamit, aztán ezeket jó pénzért eladjuk egymás férjeinek és a befolyt pénzt egy szegény sorsú, helyi családnak adományozzuk. Ironikus hozzáállásom ellenére ez tényleg egy jó cél és vannak pillanatok, amikor egészen fontosnak érzem magam ennek a klubnak a tagjaként. A szegény sorsú család egyébként az 1988-as pusztító földrengés óta egy konténerben lakik. Állítólag, a bazárban összegyűjtött pénz elég lesz arra, hogy befejezzék a házukat és fűtött, meleg otthonuk legyen. 

   Egyik szomszédom nagyon találóan mondta: úgy élünk itt mint az aranyhalak a gömb alakú akváriumban. Körbe-körbe minden nap, miközben lesünk ki az örmény valóságra a búra alól. A helyiek nagyon is a saját életüket élik és bizony nézve őket sokszor gondolom, hogy nem is baj, hogy mi ezt a búra alól nézzük. Próbálom átérezni és megérteni a mindennapi gondjaikat és csodálom őket, hogy mindig derűsnek és jókedvűnek tűnnek. 

  Álszent lennék, ha azt állítanám hogy nem élvezem a sok szabadidő nyújtotta függetlenséget, a gyerekeimmel eltöltött időt vagy tessék kimondom: a jólétet. Mégis, minden nap úgy érzem, hogy nem a saját életemet élem. Kétség nem fér hozzá, hogy holnap elcserélném az egészet a Való Világ nyújtotta örömökre vagy küzdelmekre. A magyar valóságra vágyom.

  Legalábbis, most ezt hiszem...

   Sosem szerettem, a Kis herceg-ből idézni. Mint a legtöbbünket, engem is meghat a regény mondanivalója. Könnyeket csal a szemembe már az ajánlás is ahogyan Exupéry egy olyan felnőttnek (fölnőttnek) ajánlja művét, aki mindent meg tud érteni. Szóval nem szeretek a Kis herceg-ből idézgetni mert mostanában oly sokan teszik ezt és meggyőződésem, hogy nem sokan értik az igazi üzenetet. Ha értenék, nem lenne ennyi gonoszság és értelmetlen fájdalom a világban. Zavar, ahogy közhellyé válik az igazi mondanivaló.

   A napokban mégis egyre többször kapom magam azon, hogy jól ismert mondatokat ismételgetek a könyvből. Olyanokat hogy:"Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember" mire a válasz "Az teszi széppé a sivatagot(...)hogy valahol egy kutat rejt." Próbálok tenni ellene, de az egész jereváni kaland ilyenné kezd válni. Csak keresem, keresem a kutat, de sehol nem találom. Mindenhol csak a sivatagot látom. Talán rossz a hozzáállásom, talán másképp kéne néznem ezt a sivatagot, az is lehet, hogy rossz helyen keresem, de a kút, az nincs sehol. Néha, amikor nagyon kifut a lábam alól a talaj, emlékeztetem magam: Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan.(...) Idegesítő. (...) Elhatároztad, hogy elmégy, hát menj." De valamiért mégsem működik a dolog. Tényleg idegesítő mert szeretek úgy gondolni magamra, mint aki mindenben megtalálja a jót és az értelmet. Eddig nem volt rám jellemző, hogy bárhol is ügyefogyottan ácsorogtam volna. Itt Jerevánban is egész listám van arról, hogy miért is jó nekünk itt lenni. Ott a lista a papíron. Látom, olvasom. De mint tudjuk:"Jól csak a szívével lát az ember" 

   Nincs okom panaszra, minden rendben van. Lassan, de alakulnak a dolgok. Panni már nem tiltakozik az ovi ellen, Peti szépen halad a francia nyelvvel. Pannikám sokat ért angolul bár még nem használja. Petinek is kialakulnak a hétköznapok. Készülünk az otthoni vizsgákra és nem utolsó sorban sok időm jut rájuk. Van idő társasozni, sétálni, 500 db-os puzzle-t kirakni. Lassan elfogadják mindketten az új élethelyzetet és próbálnak alkalmazkodni a rájuk kényszerített világhoz. Tudják, hogy "A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt"

Panni szorgosan szelídíti a befogadott cicát. Imádják egymást. A cica elkíséri Pannit az esti sétára, bokorról bokorra követ bennünket. Okosabban, mint bármelyik kutya, amivel eddigi életemben találkoztam. Az oviba ha megyek a pici lányért az ölelés utáni első kérdése, hogy a cica otthon van-e. Eteti, itatja, egy pillanatra sem lohad a rajongás. Ez persze újabb problémát vet fel, hiszen " ...ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra". Már megvettük a dobozt, hogy a cica utazhasson a repülőn. Nem is történhet másként, ezt még buta fölnőttként is meg kell értenem.

Szentimentális kis bejegyzésem végén nem marad más hátra, mint elmondani mennyire várom a karácsonyt. Alig várom a találkozást a fölnőttel, aki mindent ért és az összes rókával és rózsával, akik megszelídítettek és így szükségünk van egymásra. "Ahogy halad az idő egyre boldogabb leszek" Itt az ideje, hogy öltöztessem ünneplőbe a szívemet....

Lehet, hogy a honvágy takarja el a kutat?

   Gondolom, nem egyedül az én életem áll megvívandó csaták sokaságából. Nem a belső lelki vívódásra gondolok, az más téma. Inkább a hétköznapokban lejátszódó kisebb-nagyobb ütközetekre. Azokra amelyeket szeretteinkkel vagy  környezetünkkel vívunk. Meg kell vívni a harcot férjjel, gyerekkel komoly és komolytalan dolgok tekintetében. Vannak csaták, amiket elveszítünk, feladunk vagy diadalmas győzelmet aratunk.

   Amikor az ember vagy egy család mindennapjaiban komoly változás áll be, akkor valahogy ezek a csaták is megsokasodnak. Az új élethelyzet egy csomó döntés elé állít bennünket, van egy rakás eldöntendő kérdés. Mikor határozat született a jereváni költözésről még nem is sejtettem mennyi toleranciára, türelemre lesz szükségünk ha át akarjuk segíteni egymást a költözés előtti és utáni nehéz időszakon. Ez a döntés ugyanis mindannyiunknak nehéz volt. Nem akartunk jönni, egyikünk sem. Ezt a döntést inkább egy jó lehetőség és egy fura kényszerhelyzet szülte. Ha hiányzik a lelkesedés, akkor a nehézségekkel is nehezebb szembenézni.

   Szóval életünk itt Jerevánban is kisebb-nagyobb harcok sokasága. A múlt héten két csatát is elveszítettem. Vagy lehet, hogy inkább megadtam magam. Az egyik komolyabb ütközet a vegyünk vagy ne vegyünk autót témakörben volt. Én hevesen képviseltem az ellenzéki oldalt, míg férjem persze keményen szeretett volna autótulajdonos lenni. Mondhatom, hogy az egy már korábbi írásomban is felsorakoztatott érvek a "ne vegyünk autót Örményországban" témában teljességgel süket fülekre találtak. Nem számított a közlekedési kultúra teljes hiánya, a járművek méregdrága volta vagy a taxival való közlekedés olcsósága sem. Lett autónk. 10 éves a drága és ehhez képest tényleg drága. De sebaj! Viszont Mitsubitsi is és Pajero is és nem is rossz. "Tudod drágám, ide mindenképp nagy autót kell venni, terepjárót ha lehet. Hiszen annyira rosszak az utak." Hmmm, na persze. Az autókereskedőről tömören annyit, hogy otthon valószínűleg nem álltunk volna vele szóba. Amikor elhangzott a " Na, majd a rendőrségen, az autó átírásánál meglátjátok ki vagyok én itt" mondat, komolyan elgondolkodtam rajta, hogy erőszakkal rángatom el férjemet a helyszínről. Aztán, hogy megmutassa Emil az autókereskedő, hogy ő mennyire menő, kivezetett minket a telep hátsó udvarára és büszkén megmutatta háziállatként tartott medvéjét. A szerencsétlen állat, egy 1X1-es ketrecben nyüszítve vergődött. Emil pedig várta az őszinte csodálatot, hogy ő bizony le tud igázni egy ilyen fenevadat is. Érdekes kaland volt de a kaland végén uram egy autóval hagyta el a helyszínt. Az sem zavarta, hogy a kocsi színe inkább rózsaszínes, mint bordó. Viszont élemedett korához képest  kevés benne a kilométer és van benne egy csomó extra. Mint például csak Japánban működő navigációs rendszer vagy digitális kijelző, szintén japánul. Szóval csata elveszítve.

   Rám nézve a másik vesztes ütközet az "Anya, ugye megtarthatjuk a cicát?" kérdéssel kezdődött. Először, persze szó sem lehet róla. Aztán, na jó de csak szigorúan a garázsban. Néhány óra leforgása alatt meggyőztek, hogy be kell engednem a házba a kóbor állatot. Megígértettem velük, hogy a bútorok közelébe sem mehet a cica estére pedig kiraktam a garázsba aludni. Másnap persze sehol nem volt Peedee (ez lett a neve) és természetesen én voltam a hibás. Egész álló nap a szemrehányó tekintetek tüzében kellett szemlesütve szégyenkeznem, amiért elüldöztem a szerencsétlent. A vacsora ígérete estére mégiscsak visszacsalogatta hozzánk a cicát én pedig gyerekeim örömét látva leültem mellé a kanapéra és hallgattam ahogyan dorombol. Másnap pedig vettem neki egy rakás ételt, egy tálat és egy cicaágyat. Ha mégis elkóborol, akkor meg hiányzik.

Íme:

 Szóval két elveszített csata, de a végén boldognak láttam a családomat, így igazából nem bánom a vereséget. Az autó hasznos. Voltunk vele már kirándulni is és nagyon jól vizsgázott. A cica pedig tényleg nem okoz komoly gondot. Eszik, alszik és boldoggá teszi a babáimat. 

   Viszont vannak olyan harcok is amelyeket úgy tűnik még megnyerhetek. Ilyenek például a "Sportolni kell kisfiam, majd meglátod hálás leszel még érte" vagy a "Muszáj az otthoni nyolcadikos tananyagot is tanulni, mert mégiscsak tudni kell ki volt Ady". Ezek a harcok általában észérvekkel kezdődnek aztán zsarolásba és vesztegetésbe torkollanak. Ezek azok, amiket nem adok fel, mert hiszek benne, hogy jót cselekszem. Tehát, jelenleg ott tartunk, hogy Peti fiam teniszórákra jár és egy héten minimum kétszer fut velem 3 km-t. És még élvezi is. A tanulás tekintetében pedig jól haladunk. Megadta magát és bár nem mondom, hogy szó nélkül, de a hétfői napokat teljes egészében a magyarországi tantervi követelményeknek szenteljük. Amit még nem tud, hogy el kell olvasnia majd Móricz kötelezőjét, a Légy jó mindhalálig-ot. Garantálom, hogy ezt a harcot én fogom megnyerni de még lélekben készülnöm kell az ütközetre. Mentségére szólva, egyébként szeret olvasni csak nem mindig azt, amit az iskolában kitalálnak neki.

   Úgy szép az élet, ha zajlik. Nálunk zajlik és szerintem nincs ez másként más családokban vagy házasságokban sem. A lényeg az, hogy az ütközetek végén egyik fél se érezze magát vesztesnek és mosolyogni tudjunk egymásra. Nálunk ez működik...

És íme a jármű a boldog tulajdonossal:

   A múlt hét közepén hírlevelet kaptam az egyik legnagyobb otthoni internetes jegyirodától. Rendszeres vásárlójukként tájékoztattak, hogy az Operaház október első munkanapján, reggel 6 órakor megkezdi a decemberi jegyek árusítását. Mivel decemberben otthon leszünk, totális izgalmi állapotba kerültem és vesztemre elkezdtem böngészni a jegyiroda kínálatát. Időm volt bőven, így áttértem a különböző színházak honlapjaira. Sorra került a Bábszínház, a Fővárosi Nagycirkusz és jöttek a múzeumok is. Aki ismer, tudja, hogy ezen a téren mindenevő vagyok. Szeretem a táncot, a zenét, a vígat és szomorút és mindent ami a színpadi művészethez köthető és igényes. Budapesten ebben nincs hiány, így hát nagyjából 40 perc internetes böngészés után, gyakorlatilag a karácsonyi szünet minden napjára találtam magunknak értékes programot. Megyünk bábelőadásra, a fiúk megnézik az új Lar't pour Lar't előadást (Peti rajong Besenyő Pista bácsiért), nem maradhat ki a Cézanne kiállítás és a cirkusz sem. Természetesen a Diótörő jegyek is a postafiókomban lapulnak. Nem fukarkodtam, a jegyek a legjobb helyre szólnak, karácsony délelőttre. Míg otthon készül a csoda, Pannikám remélhetőleg hatalmas élménnyel gazdagodik. Először az Operaházban! Szóval lesz program bőven, csak a család győzzön velünk lépést tartani. Innen jelzem hogy várom a jelentkezőket. Ki, melyik előadásra szeretne minket elkísérni?

   Tehát, várom a decembert. Nagyon! Jó lesz otthon lenni és persze nem csak a hatalmas kínálat miatt, amit kultúra terén Budapest nyújt. De addig is, mi a helyzet itteni viszonylatban? December még messze van, bennem pedig tombol a színház iránti vágy. Az internet korában, gondoltam nem lesz nehéz találni valami nekünk való programot, itt Jerevánban. Nem volt könnyű és a helyi nyelv nem ismerete persze nem tette könnyebbé a dolgot. Marad tehát az opera és a balett. De az Operaház honlapja teljesen üres. Örményül még csak-csak, de ha angolra váltok akkor semmi. Telefonálok, e-mailt írok. Mi az októberi program, érdeklődöm? Telefonon nem sikerült közös nyelvet beszélni, pedig még a csekély orosz tudásommal is próbálkoztam. E-mail-re választ nem kaptam. Nem maradt más, mint taxiba ülni és személyesen próbálkozni. Pannit leraktam az oviban és már 9.50-kor a jegypénztár előtt álltam és vártam és vártam és vártam. Talán majd 11-kor - mondták a járókelők. A következő napon délután mentem és sikerült! Nyitva volt a jegyiroda, de sajnos az Operaház felújítás miatt zárva. Tehát nincs program októberben, novemberben és decemberben sem. Viszont ha érdekel vehetek jegyet egy másik színházban megtartott balett előadásra. - mondja a pénztáros hölgy. Addigra már annyira lobogott bennem a kultúrszomj, hogy azonnal vettem két jegyet, bármire. Aztán hazaérve lelkesen kutattam információ után. Mit is fogunk látni?

   Bőséges információ birtokában, izgatottan ültünk be az színházba hétfőn este. Férjem, jó férj gyanánt szintén próbált érdeklődést mutatni. Gyerekekre otthon vigyázott a babysitter, rajtam új ruha, taxival érkeztem a helyszínre, előtte gin tonic. Minden egyben a tökéletes estéhez. Kezdődjék, hát az előadás! A nézőtér zsúfolásig megtelt. Még a lépcsőkön és a pótszékeken is ültek. Nem is csoda, hisz mint megtudtuk helyi zeneszerző által komponált, örmény szerelmi történetet fogunk látni. A darab tehát: Khachaturian: Gayane. A helyszín: Hegyi Karabagh. A történet nem bonyolult, Gayane szereti Arment és viszont. A bökkenő, hogy Kiko is Gayane-t szereti és bármire képes, hogy a kiszemelt nő az övé legyen. Végül persze, győz az igaz szerelem. Függöny fel, zenekar sehol. Tudom, hogy el vagyok kényeztetve, de az Andrássy úton, minden balett előadás mellé jár a nagyzenekar. Szó sem lehet rossz minőségű hangfelvételről. Pici csalódás, de lelkesen vártuk a folytatást. Díszlet gyanánt, jelképes, festett vásznak. Mindegy. Nézzük a táncosokat, hiszen az orosz balett méltán híres és kiemelkedő. Szép helyi, népviseletet idéző jelmezekben jöttek is a balerínák. Csak sajnos nagyon útban voltak egymásnak. Nem tudtak egyszerre táncolni. Szerintem, ha én jelentkezem ebbe a tánckarba, komoly eséllyel veszek részt a válogatón. Mindegy, vicces volt. Az első magántáncosnő viszont légies, gyönyörű mozdulatokkal vallott partnerének szerelmet és a férfi táncosok tényleg ügyesek voltak. Hatalmas ugrások, feszülő izmok, minden ami kell. Kicsit zavaró volt ugyan a mozi hangulat, mert ha a mellettünk ülőnek ropizni támadt kedve, akkor a tény, hogy az előadás a második felvonás közepénél jár, nem jelentett akadályt. Ropi, kóla bizony elő-előkerült a táskákból.

   Nem szeretnék negatív lenni, összességében jó volt az előadás. Gazdagabbak lettünk egy élménnyel és sok tapasztalattal. A színvonal védelmében meg kell jegyeznem, hogy a két jegy ára a töredéke volt annak az összegnek, amit a budapesti Diótörőért fizettem. Nyilván nincsenek határtalan anyagi forrásaik a helyi művészeknek sem. A darab végén kifejezetten jó volt hallani az ismert dallamokat, melyeket hétfő este óta zeneszerzőhöz tudok csatolni. Tudni fogom, hogy a híres muzsikát a méltán híres örmény zeneszerző Aram Khachaturian neve fémjelzi. Hallgassátok csak: https://www.youtube.com/watch?v=gqg3l3r_DRI