Hétfőn ünnepnap volt Örményországban. A hadsereg napja. Ezt inkább nem kommentálnám, annyi csak a lényeg, hogy otthon voltak a gyerekek és a férjecském is csak röpke két órára szaladt be a munkahelyére. Ezt is hajnalok hajnalán tette így hát előttünk volt egy egész nap. Nem könnyű ám itt Jerevánban eltölteni egy ilyen napot. Odahaza, elkényeztetett pesti lányként ilyenkor dúskálok a programokban. Egyetlen szabad nap eltöltésére általában van 48 órányi ötletem. (Ezt, anyukámtól örököltem.) De hát tényleg annyi a jó hely Pesten vagy a környékén. Eldönteni is nehéz, hogy Margitsziget, Liget, Normafa vagy éppen az Állatkert legyen-e a program. Vagy menjünk libegőzni, kalandparkba, esetleg egy fürdőbe? És ezek még csak a szabadtéri lehetőségek. Ott vannak még a mozik, a színházak, a múzeumok. Mindegyikben jobbnál jobb előadások, kiállítások. És még sorolhatnám. Száz szónak is egy a vége, Jereván nem olyan hely, mint Budapest. Itt vadászni kell a jó programokat vagy a jó helyeket. Ha találunk is valamit, az is olyan ímmel-ámmal, egynek elmegy hely. Az állatkertet például 20 perc után hagytuk ott, mert annyira, de annyira lehangoló volt látni az icipici betonrekeszekbe zsúfolt, szerencsétlen állatokat. Nem ehhez vagyunk szokva. Szerencsére Magyarország már egészen más hely.
Szóval, előttünk volt egy egész szabad nap és úgy döntöttünk, hogy Jerevánon kívül próbálkozunk. A Marriott szállodalánc, amely kenyéradónk és ittlétünk elsődleges oka nemrégiben nyitott egy új hotelt az ismeretlen Tsaghkadzor-ban (ejtsd cakadzor). Gondoltuk, ha érdemes volt luxusszállót nyitni, akkor biztosan mi is el tudunk tölteni ott egy napot. Indulás előtt azért utánanéztem kicsit ennek a kimondhatatlan nevű településnek. Az interneten nem sok információt találtam, de azt megtudtam, hogy a nagy Szovjetúnióban amolyan olimpiai edzőtábornak használták a tsaghkadzori létesítményeket. Mivel téli síparadicsomként hirdetik a helyet, bepakoltuk az összes meleg ruhánkat az autóba és nekivágtunk. A Jerevántól 50 km-re lévő hegyi települést nagyjából egy óra alatt értük el egy autópályának nevezett úton. Tsaghkadzor magyarra fordítva azt jelenti: virágok völgye. Virágot sehol nem láttunk, hó viszont volt bőven. Bármerre néztünk hatalmas, havas hegyek. Engem annyira lenyűgöz a hegyek látványa, hogy akár be is értem volna ennyivel, de Tsaghkadzor tartogatott még meglepetéseket. Találtunk itt tökéletesen rendben tartott sípályákat, remek kis éttermeket és kiépített szánkópályákat. Az egész olyan jólesően és meglepően rendben volt. Órákon keresztül szánkóztunk, nem is éreztük a hideget. A gyerekeim kipirult arccal, kiscsikók módjára játszottak a hóban. Beásták magukat amilyen mélyre csak tudták, hógolyóztak és még meg is kóstolták a havat! Síelni nem síeltünk, de ami késik, nem múlik. Összesen 5 felvonó működik az örmény síparadicsomban és a legmagasabb meghódítandó pont majdnem 3000 méter magasan van. Az egész élményt megkoronázandó, az árak természetesen magasan vagy inkább alacsonyan elmaradnak egy európai síterep áraitól. Ettől persze, csak még jobban éreztük magunkat!
Hazafelé az úton teljes egyetértésben megállapítottuk, hogy Tsaghkadzorból bizony ennyi nem volt elég. Jövő héten is megyünk, de akkor már a szállodát is kipróbáljuk és a szomszédokat is visszük magunkkal!
