Barev, azaz örményországi kalandjaink

    Az elmúlt néhány napban nem sok igazán érdekes dolog történt. Legalábbis semmi olyan, amiről úgy gondolom hogy mást is érdekelhet. A budapesti küldemény továbbra is várat magára és az idő változatlanul gyönyörű. Mondjuk, túl vagyunk egy kisebb házassági krízisen, de ez egyfelől magánügy, másfelől pedig melyik házasságban nincsenek krízisek.

   Szóval, különösebb esemény hiányában úgy gondoltam itt az ideje, hogy szenteljek egy bejegyzést az asztali örömöknek. Régóta érlelődnek bennem a mondatok a témával kapcsolatban, de valahogy sosem jött az igazi késztetés. Ennek talán az oka, hogy az evés és én valahogy nem vagyunk igazán semmilyen kapcsolatban. Sosem voltam az a típus, aki órákig tudna regélni egy-egy ételről. Enni kell, lehetőleg valami értékeset és táplálót, persze az nem baj, ha finom is. Ennyi. Nem mondom, hogy nincsenek a családi receptkönyvben semmihez sem hasonlítható falatok. Mert anyukám ropogósra sült kacsacombja bizony utánozhatatlan. Az anyósom által készített töltött karalábéhoz hasonlót pedig még soha senki nem alkotott és a nagymamám süteményeinek a titkát hosszú évek óta próbálom ellesni. De ezekhez az ételekhez érzések tartoznak, családi együttlétek, sok-sok boldog pillanat.

   Az örmény konyhával az éttermeken keresztül kezdtem ismerkedni és már az első alkalommal éreztem, hogy valami különös dolog történik. Szerencsém volt, mert a jereváni két fős magyar különítmény által felfedezett és letesztelt helyekre mentem. Talán az éttermekből áradó hangulat fogott meg elsőre. Árad a jókedv, senki sem feszeng, szól a zene. Általában élő zene. Szó sincs ismert nyugati slágerekről, szigorúan helyi a muzsika. Olyan, amire ha kedved támad csak felpattansz és táncolsz. Az sem számít hány éves vagy, fiatal vagy idős, szép vagy csúnya. Aztán persze az is lehet, hogy a jókedv a vodkának köszönhető. Szovjet hagyatékként, itt is mindenki áldoz a vodka nyújtotta örömök oltárán. Semmi pancs, értékes és tiszta nedű amely szigorúan üvegben érkezik. Egy-egy pohárral itt senki sem alázza magát. Meg kell jegyezni, hogy az általam meglátogatott helyekről mindenki a saját lábán távozott. Emlékszem, első alkalommal csak néztem ezt a sok egymás társaságát önfeledten élvező embert. Ültek a roskadásig megpakolt, hosszú asztaloknál beszélgettek, nevettek, ettek.  Ki ebből vett, ki abból. Mert a szokás az, hogy a megrendelt étel nem egy tányéron kerül elénk, hanem egy nagy tálon az asztal közepén landol, hogy mindenki részese lehessen az összes finomságnak. Az asztalok távol egymástól, sok esetben külön helységekben teljesen szeparálva, hogy minden társaságnak meglegyen a privát kis területe. A pincért pedig csengővel kell hívni, de ha nem hívjuk az sem baj, mert jön magától is, kedvesen és szolgálatkészen. Tehát a hangulat tényleg csodás, az árak miatt sem kell aggódni. Nem szeretek ebben a  témában állást foglalni, mert ami az egyiknek olcsó az a másiknak drága és fordítva. Azt biztosan tudom, hogy az én ismerőseim közül szinte kivétel nélkül mindenki azt mondaná egy - egy ilyen éttermi élmény után, hogy bőven megérte.

   Na, de mi is kerül az asztalra? Először is, itt van a lavash. Ez a tortillához hasonló, szénhidrátként szolgáló valami. Általában földbe ásott, izzó kemencékben sütik az aranyfogú, kendős nénik. Ülnek a kemence mellett és olyan mintha egyiknek sem lenne lába, mert a lábaik is egy veremben lógnak. Így kényelmesebb. Amikor a lavash frissen, forrón felszínre kerül, ízére csakis a mennyei jelző lehet megfelelő. Én személy szerint sűrű joghurttal megkenve és frissen szedett zöldfűszerekkel (kapor, petrezselyem, koriander) megpakolva, felcsavarva szeretem a legjobban. Olyan varázslatos, hogy Peti fiam, aki az elmúlt 14 évben szigorúan kényszer hatására evett zöldséget, egy-egy lavash orgia után napokig tud mesélni az élményekről. Muszáj beszélni a salátákról. Azt kell mondjam, hogy az otthon nyammogva elfogyasztott és egészségesnek mondott paradicsomok, paprikák és uborkák után itt igazi élvezetet jelent minden falat ezekből a csodákból. Gyümölcsök. Lehet, hogy nem olyan szépek és mutatósak, mint az otthoni szupermarketekben kapható fényesre suvickolt társaik. Az is biztos, hogy a ma megvásárolt körte vagy alma holnapra romlásnak indul, de addig is olyan az íze, hogy mi még ehhez hasonlót sem kóstoltunk soha és sehol. Igazi patriótaként beszéltem mindig is a hevesi dinnye utánozhatatlan ízéről, de az örmény dinnye bizony simán kenterbe veri azt is. Itt nincs kétesélyes dinnye, nem kell kongatni és ütögetni. Biztosak lehetünk benne, hogy nem lesz kásás vagy íztelen esetleg éretlen. Pironkodva mondom, hogy átlagosan napi (!) 6 kg - t eszünk belőle. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy az ország melyik részéről kerülnek az asztalunkra ezek a falatok. Eddig amerre jártam, szürke port vagy rögös, köves és műveletlen földeket láttam.

   Ideérkezésünk után, az élelmiszerboltok polcain megnyugodva láttam az általam is jól ismert márkákat, mint a Danone vagy a Parmalat. Gondoltam, nem lesz baj, lesz mit enni. Gőgősen kijelentettem, hogy én bizony hozzá sem nyúlok a nem túl bizalomgerjesztő csomagolású helyi termékekhez. Az sem számít, ha a nyugatról importált sajt, tej, felvágott vagy tejföl kétszer kerül többe, mint a helyi. Aztán az első kiskanálnyi helyi joghurt és az első falatnyi sajt után szépen lassan újragondoltam az álláspontomat. Mára már eszembe sem jut a műanyagízű tejterméket a kosaramba rakni és köszönöm nem kérem a rágós és olvasztva tömbként összeálló sajtot. Miért tenném, ha az itteni alapanyagokból elkészített húslevesre azt mondja az én köztudottan finnyás fiacskám, hogy "Anya, ilyen finomat még sosem főztél!"

Nem marad más hátra, mint:

1. venni egy fürdőszoba mérleget a miheztartás végett,

2. gyakran koptatni a futócipőt a kalóriák végett,

3. élvezni az Örményország nyújtotta asztali örömöket.

   A hétköznapok köztudottan sokkal unalmasabbak, mint az egyéb napok. Mondjuk, mint az ünnepek, a nyaralások vagy akár egy költözés. Viszont a maguk kiszámítható ritmusával nyugalmat, biztonságot és állandóságot jelentenek. Olyan állandóságot, amihez egy idő után jó visszatérni. Jó minden nap időben kelni, reggelit csinálni és útnak indítani a családot. Jó őket hazavárni és átbeszélni, hogy is telt a nap. Még jobb, ha az útnak indítás és hazavárás között az én napom is tele van kihívással, értékes és érdekes dolgokkal. Pont úgy jók a hétköznapok, ahogyan az utóbbi időben odahaza, Budapesten teltek. Mikor Pannikám a Marriott puccos étlapja fölé hajolva megkérdezte, hogy -  "Anyu, mikor eszünk már főzeléket?" - tudtam, hogy eljött az idő.

   Bár az otthon nélkülözhetetlennek ítélt dolgaink még nem érkeztek meg, összecsomagoltuk a 733-as lakosztályt, kölcsönkértünk 4 takarót, 4 párnát, ugyanennyi tányért és evőeszközt és beköltöztünk jereváni otthonunkba. Amikor meghallottuk a falon átszűrődő zongoradallamokat, éreztük hogy itthon vagyunk. Az nem lehet véletlen, hogy itteni szomszédaink is zenészek, csakúgy mint az otthoniak. Panni meg is kérdezte - Anya, a Lidiék is Jerevánba költöztek? - Sajnos nem kicsim, de talán az itteni szomszédok is jó barátaink lesznek. A házunkra és környékére egy szavam sem lehet. A helyiek azt mondják, hogy ez nem is Jereván. És tényleg nem. Szerencsére. Itt nincs dudálás, tömeg, szürke por, viszont van csend, zöld fű, kedves, európai és amerikai szomszédok. Meg néhány jómódú külföldről visszatelepült örmény. Ismerkedünk velük is csakúgy mint a házzal. Megfőtt az első főzelék, megvolt az első nagybevásárlás, idővel kiürülnek a bőröndök. Lassanként elkezdődnek a hétköznapok. A fiúk reggel elmennek a dolgukra. Nissan és 92-es busz helyett a már említett piros zsiguli viszi őket iskolába, munkahelyre. Aztán az egyik délután, a másik inkább este hazajön. Megbeszéljük, hogyan telt a nap és leszervezzük a következőt. Ez eddig rendben is van. DE...

   A hétköznapjaink része a házunktól úgy nagyjából 250 méterre lévő óvoda is. A hétköznapjaink része, de sajnos egyáltalán nem hétköznapi. Budapesten, hétfőtől péntekig mosolyogva mentünk bölcsibe minden reggel 8 és 9 között valamikor, ahogy sikerült. Aztán délután négykor minden nap egy vidám, cserfes kislány szaladt elém és kérte, had maradjon még. Szombaton reggel aztán azt mondta, kár hogy ma nem megyünk anya. Csodálatos volt, minden percért hálás vagyok, amit a Mazsola bölcsiben tölthettünk. Ezen felbuzdulva, bátran beírattam az én közösséghez szokott és persze rendkívül barátságos és érdeklődő tündérkémet a nemzetközi oviba. Gondoltam, az eleje kicsit nehéz lesz, de sebaj. Pikk - pakk megszokja. Ehhez képest, most is itt ülök repülőrajtban az új konyhában és el sem merek mozdulni itthonról. Várom, mikor telefonálnak, menjek gyorsan mert szívszaggatóan szomorú. Nem ordít, nem zokog csak ül egy sarokban és némán folynak a könnyei. Azt mondják, senkivel és semmivel nem játszik csak nézi az ajtót és vár. Harmadik hete van így. Nem szeretném feladni, mert meggyőződésem, hogy amint csak egy barátot talál megváltozik minden. Tudom, hogy amint elkezd valakivel játszani az angol nyelv is ragadni fog rá és heteken belül nem lesz akadály az sem, hogy most bizony még egy szót sem ért. De addig is mi legyen? Egyfolytában a megoldást keresem. Hogyan segíthetnék neki? Tudom, sok türelemmel, de Pannikám, egyelőre nem érti miért is vagyunk itt. Miért nincs itt a mama és a szomszéd kislány. Hol van anya pici, piros autója és miért fuvaroz minket egy vadidegen. Hiányzik az elajándékozott nyuszi, bizony fel-felsír éjjel és mikor kérdezem mi a baj, az imádott tapsifülest keresi. Mindent hiányol, amit a budapesti hétköznapokban megszokott és ami olyan imádnivalóvá és kiegyensúlyozottá tette őt. Az én picikémnek még nem hozták el a megnyugvást a jereváni hétköznapok. Valakinek valami ötlete?

A nyuszi, aki annyira hiányzik:

A fenti mondat Pannikám szájából hangzott el azon a bizonyos pénteken, amikor is egy másodperc leforgása alatt megéreztük milyen is az, ha az ember önhibáján kívül a politika áldozatává válik. Igen, arról szeretnék írni, amire mindenki kíváncsi. Mi is történt pontosan azon a napon, amikor Örményország felfüggesztette kapcsolatait hazánkkal. Vagy inkább, mi hogyan láttuk - látjuk az eseményeket Jerevánban, magyarként.

Szóval, a bácsik paradicsomokat dobáltak. Mi meg ott álltunk az események kellős közepén. Panni és én. Éppen a szállodától cirka 200 méterre lévő Next boltból igyekeztünk hazafelé. - Anya, a bácsik mérgesek? - kérdezte tágra nyílt szemekkel az én tündérkém. - Igen kicsim, a bácsik valamiért nagyon mérgesek. Gyere, jobb ha megyünk innen. - mondtam.

Aztán hamar kiderült, hogy a bácsik ránk voltak mérgesek. Ránk, vagyis a magyarokra. Kiderült az is, hogy a tiszteletbeli magyar konzulátust dobálták paradicsommal, letépték a zászlót, el is égették azt. Miért teszik ezt? Semmit nem tudtunk. Az internetnek köszönhetően aztán hamar fény derült mindenre. Mindenre, amiről a hazai média már beszámolt, úgyhogy én nem szeretném a kiadatási ügyet újra körbeírni. Azt rögtön tudtuk és éreztük, hogy ez itt nagyon komoly dolog. Az örmény - azeri konfliktus itt mindenkit érint. A két ország közötti háború nem régen zajlott és bár most hivatalosan fegyverszünet van, a lelkek nem csendesedtek el. Soha nem venném a bátorságot, hogy véleményt alkossak egy általam nem ismert nép belső ügyeiről. Nem az én szeretteim harcoltak ebben a háborúban, nem az én országomat rombolták le, nem én éltem félelemben. Bizonyára mindenki érintve volt ebben a harcban és nyilvánvalóan egy olyan ügybe csöppentünk bele, amiből jobb lett volna kimaradni.

Az időzítés rettenetes volt. Hétfőn hajnalban érkeztem meg a gyerekekkel és pénteken már önhibánkon kívül közellenségként éreztük magunkat. Mert bármennyire is igyekeztünk nem túldramatizálni a helyzetet, azért az egy cseppet sem megnyugtató érzés, ha egy idegen országban a zászlónkat égetik és a miniszterelnökünk képét paradicsommal dobálják. Apropó, miniszterelnök. Aki most arra számít, hogy elkezdem hibáztatni a kormányt a történtekért, téved. Eszem ágában sincs politikai blogot írni, de aki ismer az tudja, hogy soha nem rejtettem véka alá politikai hovatartozásomat. Én már a demokráciában lettem felnőtt és így teljesen normálisnak érzem, hogy pironkodás nélkül vállaljam nézeteimet. Így látom ezt amerikai barátaimtól és így érzem normálisnak én magam is. Családommal együtt a kétharmadhoz tartozom, akik megválasztották a jelenleg regnáló kormányt. Tettem ezt 1998-ban alig felnőttként és tettem ezt 2010-ben is, tudatosan és nagyon is felnőttként. Így tehát, nem fogom a kormányt hibáztatni a történtekért még akkor sem, ha ez mostanában nagyon divatos. A nagypolitika nem olyan dolog amit átlátok. Nyilván, a baltás gyilkos kiadatásának megvoltak az okai. Lehet a háttérben államkötvény vagy olaj vagy lehet bármi más. A döntést a magyar kormány hozta, amely az én felhatalmazásommal engem képvisel, tehát semmiképpen nem fogom a széthúzásra uszítók táborát erősíteni. Megteszik ezt helyettem mások, azok akik ezt  az ügyet felhasználva tovább bonthatják a nemzeti egységet és mellüket döngetve kelthetik rossz hírünket a világban.

Vissza tehát az itteni dolgokhoz. Nem éreztük magunkat biztonságban, ez tény. Nem tudtuk, hogyan fognak reagálni a körülöttünk lévők, akik előtt nem titok honnan jöttünk. Mit tegyünk, hát? Azt tudtuk, hogy elhamarkodott döntést nem szeretnénk hozni. Mégiscsak a férjem karrierjéről van szó. De vajon biztonságban vagyunk? És a gyerekek? Főleg a gyerekek. Lehet, hogy kiutasítanak az országból? Első lépésként kapcsolatba léptünk a konzullal, aki tiszteletbeli. Én sem tudom, hogy ez mit jelent, de nem beszél magyarul...angolul sem...és hivatására nézve orvos. Segítséget kellett tehát kérnünk, hogy beszélhessünk vele. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy már jelentette a legközelebbi, Grúziában lévő követségnek, ittlétünket és szükség esetén oda menekülhetünk. Megnyugtató. Felvettük a kapcsolatot a budapesti külügyminisztériummal is. Kérdeztük, mit tegyünk. Menjünk vagy maradjunk? Persze nem tudták, döntsük el mi. Köszi....

Végül maradtunk. A gyerekek megkezdték az iskolát, óvodát. Férjem megkapta a tartózkodási és munkavállalási engedélyét, lassan beköltözünk az itteni otthonunkba. Magyarul, minden megy a maga útján. A körülöttünk lévő barátok, munkatársak soha el nem mulasztják kifejezni együttérzésüket. Biztosítanak róla hogy, tudják mi személyesen nem vagyunk hibásak a történtekért. Ez megnyugtató érzés. Néhány nappal a történtek után az elnökük nyilatkozatban kérte, hogy ne gyalázzák a magyar zászlót, hiszen az a magyar népet reprezentálja és nem a politikát. Nem állítom, hogy a probléma nem komoly, mert az. Azt sem mondom, hogy semmi sem történt. Jelenlegi vendéglátónk megbántva érzi magát a mi népünk által. Ez semmiképpen sem jó. Ebben a helyzetben, nincs más választásunk, mint a tisztelet teljes megadása mellett, a lehető legjobb képet mutatni országunkról. Igyekezni fogunk...

Előző két bejegyzésemet igencsak negatívnak titulálták a kalandban résztvevő családtagjaim. Azt mondták...jó, jó, de tényleg semmi nem tetszik itt? Elgondolkodtam, és igazuk van. Vannak itt élvezhető és jó dolgok. 

Vegyük először is a szállodát, ittlétünk elsődleges és legfontosabb apropóját. Igazi, ötcsillagos luxus. Persze, szigorúan jereváni viszonylatban. A Szálloda, nagybetűvel. Ha valami történik a városban, az itt vagy a közelben történik. (Mint például a zászlóégetés..., de ezt most még hagyjuk, mert egyelőre én sem tudom hová tenni a történteket.) Szóval, a hotel tele vendéggel, mozgalmas színhelye a jereváni hétköznapjainknak. Európai mércével nézve hatalmas, tágas szobák, sok étterem és nagyon kedves személyzet. Lassan három hete van szerencsénk a vendégszeretetüket élvezni és nem nagyon tudok kifogást emelni semmi ellen. Persze, vannak problémák és ezért vagyunk itt. Lehet a színvonalon, a minőségen és elsősorban a konzisztencián javítani, de ez nem az én feladatom. Az én dolgom a gyerekekkel együtt élvezni az ittlétet és mi meg is tesszük ezt. Például végigesszük az étlapot, persze szigorúan minőségellenőrzés céljából. Aztán élvezzük, én különösen élvezem a naponta kétszer ragyogóra takarított szobát, a hatalmas puha ágyat, a friss törölközőket, köntösöket, a csokit a párnán, a hűtött italokat a hűtőben és még sorolhatnám.  A szálloda ablakából nézve gyönyörködünk esténként az éneklő szökőkút nyújtotta látványban és közben senki sem lép a lábunkra. Merthogy ez a szökőkút nagy attrakció. Mondhatnám talán, hogy az egyetlen, de akkor megint negatív lennék. Minden este 8-kor elkezdi és énekel, lövi a vizet bele az éjszakába. A helyiek nem tudják megunni, minden este hatalmas tömeg nézi a csodát. Lassan beköltözhetünk az itteni házikónkba és nyilvánvalóan hiányozni fog a szálloda nyújtotta kényelem. Ismeritek a mondást miszerint mindenütt jó, de a legjobb otthon? Azért képmutatás lenne azt állítani, hogy egy ötcsillagos hotelben nem nagyon jó. 

A ház

Kilátással az Ararátra:

Nézzük, mi jó még...most kéne mesélnem az éttermekről, de azok annyira jók, hogy szerintem külön bejegyzést érdemelnek. Legyen most elég, hogy igazi élmény volt eddig az összes, ahová volt szerencsénk elmenni. Különleges, más...

Jó még a Peti iskolája. Ha valaki nem tudná, a 13 éves fiacskámról van szó. Jó, mert tetszik neki és mert már egész mondatokat mond franciául. Teszi mindezt stresszmentesen és házi feladat nélkül. Igaz, hogy fél négyig van az iskola, de utána szabad az egész délután és nyugodtan kimaradhatunk este hosszabb ideig, mert másnap  reggel a spártai 8 helyett csak 9-re kell menni. Azért ez tényleg jó. Szóval, Peti a francia nemzetközi iskolába jár. Két oka is van ennek. Először, az amerikai iskola megfizethetetlen. Másodszor, angolul már tud és azt gondoltuk hogy nagyon komoly dolog az, ha franciául is megtanul. És Ő bizony rajta van. Érti, tudja, hogy komoly lehetőséget kapott az élettől.  Élvezi, tetszik neki. Mi mást kívánhatnánk?

Tudom, hogy az ismerőseink és családtagjaink most azt kérdezik: "És az ovi Panninak?" Mivel ez egy szigorúan pozitív hangvételű bejegyzés, sajnos nem nyilatkozhatom. Gondolom, ez sok mindent elárul.

Meg kell említenem a természet szépségét. Ha az ember maga mögött hagyja azt, amihez ember nyúlt -  azaz a városokat -  és a teremtett világra koncentrál, akkor bőven van itt miben gyönyörködni. Hatalmas hegyek, ameddig a szem ellát. Nem olyan, mint az Alpok...egész más. Ezek a hegyek szürkék-barnák, kopárak és lenyűgözőek. Ideutazásunk előtt vettem magamnak egy túracipőt (a többieknek már volt) és remélem, hogy lesz szerencsém sokat használni. Sajnos, a nemzeti jelkép, a mindig hófödte Ararát a politikának köszönhetően ma Törökország területén van, viszont Jereván minden pontjáról látható. Látható például a hálószobánk ablakából is. Azért ez tényleg nem semmi.

Ja, és itt van még a hétvégi piac a nemzet és a környező országok összes fellelhető kézzel készített csodájával. Már az első látogatás alkalmával szerelembe estem legalább két perzsaszőnyeggel. Csak kapkodtam a fejem a sok hímzett terítő, szebbnél szebb kerámia, ékszer, fafaragás láttán. Már alig várom, hogy a házikónkat elkezdhessem melegíteni az itt talált néha új, sokszor használt csodával.

Van hát itt minek örülni és nagyon fogok igyekezni, hogy megtaláljam az összes örömforrást, ami a jereváni kalandot majd felejthetetlenné teszi. Hogy is mondják? Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell.

Hááát, őszintén megmondom, hogy egy kicsit azért jobbra számítottam. Szebbre, kulturáltabbra, olcsóbbra, érdekesebbre. Az első napon iszonyú volt a hőség. Égető, perzselő napsütés. Az utcákon hatalmas forgalom rengeteg autó és mind dudál. A sávok, zebrák, közlekedési lámpák csak jelzésértékűek. Úgymond lehetőségek, amiket be lehet tartani, de minek. Mindenki megy amerre lát és ha a többi közlekedő nem találja ki elsőre a szándékát, akkor dudál és mutogat. Szeretném tisztázni, hogy a budapesti közlekedési morál a jereváni tükrében letisztult, előzékeny és nagyon európai. Imádok vezetni, de itt egyelőre még biztosan nem próbálkozom.

Tömegközlekedés hiányában marad hát a taxi. Rengeteg van belőle. Jellemző típusai: Zsiga, 2107-es Lada, Volga(!) és egyéb beazonosíthatatlan kínai és iráni gyártmányok. Namármost, taxióra vagy van vagy nincs. Ez szerencse kérdése. Terjeng valami helyi legenda, hogy a sárga rendszámmal ellátott taxinak tisztességes a sofőrje a fehér rendszámosnak pedig nem. Én részemről találkoztam rablóval aki sárga rendszámos autót vezetett és tisztességes, óra alapján számlázóval, aki valamilyen fehér rendszámos csodát hajtott. 

A legszerencsésebb találni egy állandót, akiben valamiért úgy érezzük, hogy megbízunk, esetleg ajánlotta valaki. Nekem van szerencsém Vartan-t és az ő nagyjából 30 éves piros zsiguliját használni, ha el szeretnék jutni A-ból B-be. Vartan jan (kedves Vartan) persze egy szót sem beszél angolul, gyerekülésről ne is álmodjak, a kocsi ráz mint a ..., viszont minden reggel hűségesen vár a szálloda előtt és budapesti mércével mérve fillérekért elszállít bárhová. A fillérek, tényleg fillérek. A belvárosi szálloda és a jócskán külvárosi óvoda között lévő megközelítőleg 15 km-es távolság megtételéért 1000 Dram-ot fizetek, ami nagyjából 550 forintnak felel meg. Jó mi?

Nem állítom, hogy ez a legkényelmesebb megoldás és hogy nem nézegettük még a helyi gépjármű hirdetéseket, hiszen a saját autó nyújtotta szabadsághoz semmi sem fogható és az új házban igazi automata kapus garázs is van. Az autópark egyébként itt jellemzően nagyon öreg és igencsak leharcolt állapotú. Bőven találunk luxusjárgányt is, én még Rolls-Royce-ot is láttam és Bentley is akad. Emlékszünk még a rendszerváltás környékén Magyarországon felbukkanó Bömösökre és Merdzsókra? Na, hát akad belőlük bőven itt is és gépjárműveikhez tökéletesen illeszkednek tulajdonosaik. A pénz mellé amiért a drága autót árulják, kultúrát nem adnak itt sem. Szóval, a kocsivásárlás még várat magára a fentieken túl azért is, mert egy általunk preferált 5-6 éves jól felszerelt, finom kis családi modellért körülbelül kétszer annyit kell itt fizetni, mint odahaza. Továbbá, nyelvtudás hiányában nem nagyon szeretnék semmilyen balesetbe de még csak koccanásba sem keveredni.

A tömegközlekedést már említettem és nem vagyok fair, ha teljes hiányról beszélek. Van valami...de egyelőre még nem sikerült kitalálnom, hogy a mindenféle típusú, korú, színű és állapotú járművek pontosan hogyan is közlekednek. Azért gondolom, hogy valami BKV szerű jelenségről lehet szó, mert van a buszocskák elején szám...bennük rengeteg ember és a tetejükön gázpalackok. Mert a legtöbbje ezzel megy. Megálló nincs, szerintem le kell inteni...menetrend nincs, szerintem türelmesnek kell lenni. 

Semmiképpen sem szeretném a budapesti viszonyokat felmagasztalni, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy szerintem ezek az emberek is fizetnek adót bőven és a helyzet sokkal, de sokkal rosszabb, mint odahaza.

Talán megszokom, talán nem. Megpróbálok érdeklődve és nyugodtan tekinteni a dolgokra. Az új kultúrák megismerése csodálatos dolog, kár hogy a közlekedésből itt Jerevánban hiányzik a kultúra.

  Schengen egy kis bortermelő városka Luxemburgban. Azért fontos, mert az 1985-ben ott aláírt egyezmény révén érezhetjük azt a felszabadító érzést, hogy bármelyik európai  város repülőterére megérkezve csak felkapjuk a csomagjainkat és a gépünk leszállásától számított maximum 15 percen belül már valamelyik helyi Starbucks-ban élvezhetjük a megszokott cappuccínónk megnyugtatóan ismerős ízét.

  Két hete érkeztünk meg a jereváni repülőtérre, amely európai szemmel nézve is modern és tágas. Mármint ha az épületről beszélünk. Az Airbusból kiszállva, a fogadóépületben hihetetlen káosz fogadott. A hajnali fél négykor Moszkvából, Varsóból és a Bécsből egyidőben megérkező gépek utasai mind egyszerre szerettek volna belépni Örményországba és ennél a pontnál tudatosult bennem, hogy Európától nagyon messze kerültem. Cappuccínó helyett itt Jerevánban, elkeseredett és vég nélküli várakozás fogadott a vízumért. Amikor végre a pulthoz értem a vállamon alvó háromévessel és a magát alig vonszoló kamasz fiúval, kiderült, hogy nincs nálam elég örmény fizetőeszköz (honnan lenne, csak most érkeztem) belépésem megváltására. Bankkártyát, eurót köszönik, nem kérnek. Mi mást tehettem volna, sorból kiáll, valutaváltót megkeres, sorstársak mögé beáll, majd a helyi fizetőeszköz birtokában visszaáll a vízumért folyamodók reménytelen sorába. Ez után már csak azt kellett elmondanom, hogy minek jöttem, meddig maradok, hol fogok lakni és persze tisztáztuk azt is, hogy nem Costa Ricából érkeztünk. Igen, igen….magyar útlevelem alapján az ügyeletes tiszt ezt gondolta rólunk. Némi angol korrepetálás ráfért volna az egyébként rendkívül morcos úrra. Nyilván ő sem szeret éjszaka dolgozni, de ha már ez a dolga tehette volna kedvesebben. Végül is ez a tiszt volt az első örmény, akivel életemben találkoztam és hát finoman szólva sem volt warm a welcome.