A fenti mondat Pannikám szájából hangzott el azon a bizonyos pénteken, amikor is egy másodperc leforgása alatt megéreztük milyen is az, ha az ember önhibáján kívül a politika áldozatává válik. Igen, arról szeretnék írni, amire mindenki kíváncsi. Mi is történt pontosan azon a napon, amikor Örményország felfüggesztette kapcsolatait hazánkkal. Vagy inkább, mi hogyan láttuk - látjuk az eseményeket Jerevánban, magyarként.
Szóval, a bácsik paradicsomokat dobáltak. Mi meg ott álltunk az események kellős közepén. Panni és én. Éppen a szállodától cirka 200 méterre lévő Next boltból igyekeztünk hazafelé. - Anya, a bácsik mérgesek? - kérdezte tágra nyílt szemekkel az én tündérkém. - Igen kicsim, a bácsik valamiért nagyon mérgesek. Gyere, jobb ha megyünk innen. - mondtam.
Aztán hamar kiderült, hogy a bácsik ránk voltak mérgesek. Ránk, vagyis a magyarokra. Kiderült az is, hogy a tiszteletbeli magyar konzulátust dobálták paradicsommal, letépték a zászlót, el is égették azt. Miért teszik ezt? Semmit nem tudtunk. Az internetnek köszönhetően aztán hamar fény derült mindenre. Mindenre, amiről a hazai média már beszámolt, úgyhogy én nem szeretném a kiadatási ügyet újra körbeírni. Azt rögtön tudtuk és éreztük, hogy ez itt nagyon komoly dolog. Az örmény - azeri konfliktus itt mindenkit érint. A két ország közötti háború nem régen zajlott és bár most hivatalosan fegyverszünet van, a lelkek nem csendesedtek el. Soha nem venném a bátorságot, hogy véleményt alkossak egy általam nem ismert nép belső ügyeiről. Nem az én szeretteim harcoltak ebben a háborúban, nem az én országomat rombolták le, nem én éltem félelemben. Bizonyára mindenki érintve volt ebben a harcban és nyilvánvalóan egy olyan ügybe csöppentünk bele, amiből jobb lett volna kimaradni.
Az időzítés rettenetes volt. Hétfőn hajnalban érkeztem meg a gyerekekkel és pénteken már önhibánkon kívül közellenségként éreztük magunkat. Mert bármennyire is igyekeztünk nem túldramatizálni a helyzetet, azért az egy cseppet sem megnyugtató érzés, ha egy idegen országban a zászlónkat égetik és a miniszterelnökünk képét paradicsommal dobálják. Apropó, miniszterelnök. Aki most arra számít, hogy elkezdem hibáztatni a kormányt a történtekért, téved. Eszem ágában sincs politikai blogot írni, de aki ismer az tudja, hogy soha nem rejtettem véka alá politikai hovatartozásomat. Én már a demokráciában lettem felnőtt és így teljesen normálisnak érzem, hogy pironkodás nélkül vállaljam nézeteimet. Így látom ezt amerikai barátaimtól és így érzem normálisnak én magam is. Családommal együtt a kétharmadhoz tartozom, akik megválasztották a jelenleg regnáló kormányt. Tettem ezt 1998-ban alig felnőttként és tettem ezt 2010-ben is, tudatosan és nagyon is felnőttként. Így tehát, nem fogom a kormányt hibáztatni a történtekért még akkor sem, ha ez mostanában nagyon divatos. A nagypolitika nem olyan dolog amit átlátok. Nyilván, a baltás gyilkos kiadatásának megvoltak az okai. Lehet a háttérben államkötvény vagy olaj vagy lehet bármi más. A döntést a magyar kormány hozta, amely az én felhatalmazásommal engem képvisel, tehát semmiképpen nem fogom a széthúzásra uszítók táborát erősíteni. Megteszik ezt helyettem mások, azok akik ezt az ügyet felhasználva tovább bonthatják a nemzeti egységet és mellüket döngetve kelthetik rossz hírünket a világban.
Vissza tehát az itteni dolgokhoz. Nem éreztük magunkat biztonságban, ez tény. Nem tudtuk, hogyan fognak reagálni a körülöttünk lévők, akik előtt nem titok honnan jöttünk. Mit tegyünk, hát? Azt tudtuk, hogy elhamarkodott döntést nem szeretnénk hozni. Mégiscsak a férjem karrierjéről van szó. De vajon biztonságban vagyunk? És a gyerekek? Főleg a gyerekek. Lehet, hogy kiutasítanak az országból? Első lépésként kapcsolatba léptünk a konzullal, aki tiszteletbeli. Én sem tudom, hogy ez mit jelent, de nem beszél magyarul...angolul sem...és hivatására nézve orvos. Segítséget kellett tehát kérnünk, hogy beszélhessünk vele. Azt a tájékoztatást kaptuk, hogy már jelentette a legközelebbi, Grúziában lévő követségnek, ittlétünket és szükség esetén oda menekülhetünk. Megnyugtató. Felvettük a kapcsolatot a budapesti külügyminisztériummal is. Kérdeztük, mit tegyünk. Menjünk vagy maradjunk? Persze nem tudták, döntsük el mi. Köszi....
Végül maradtunk. A gyerekek megkezdték az iskolát, óvodát. Férjem megkapta a tartózkodási és munkavállalási engedélyét, lassan beköltözünk az itteni otthonunkba. Magyarul, minden megy a maga útján. A körülöttünk lévő barátok, munkatársak soha el nem mulasztják kifejezni együttérzésüket. Biztosítanak róla hogy, tudják mi személyesen nem vagyunk hibásak a történtekért. Ez megnyugtató érzés. Néhány nappal a történtek után az elnökük nyilatkozatban kérte, hogy ne gyalázzák a magyar zászlót, hiszen az a magyar népet reprezentálja és nem a politikát. Nem állítom, hogy a probléma nem komoly, mert az. Azt sem mondom, hogy semmi sem történt. Jelenlegi vendéglátónk megbántva érzi magát a mi népünk által. Ez semmiképpen sem jó. Ebben a helyzetben, nincs más választásunk, mint a tisztelet teljes megadása mellett, a lehető legjobb képet mutatni országunkról. Igyekezni fogunk...
