A hétköznapok köztudottan sokkal unalmasabbak, mint az egyéb napok. Mondjuk, mint az ünnepek, a nyaralások vagy akár egy költözés. Viszont a maguk kiszámítható ritmusával nyugalmat, biztonságot és állandóságot jelentenek. Olyan állandóságot, amihez egy idő után jó visszatérni. Jó minden nap időben kelni, reggelit csinálni és útnak indítani a családot. Jó őket hazavárni és átbeszélni, hogy is telt a nap. Még jobb, ha az útnak indítás és hazavárás között az én napom is tele van kihívással, értékes és érdekes dolgokkal. Pont úgy jók a hétköznapok, ahogyan az utóbbi időben odahaza, Budapesten teltek. Mikor Pannikám a Marriott puccos étlapja fölé hajolva megkérdezte, hogy -  "Anyu, mikor eszünk már főzeléket?" - tudtam, hogy eljött az idő.

   Bár az otthon nélkülözhetetlennek ítélt dolgaink még nem érkeztek meg, összecsomagoltuk a 733-as lakosztályt, kölcsönkértünk 4 takarót, 4 párnát, ugyanennyi tányért és evőeszközt és beköltöztünk jereváni otthonunkba. Amikor meghallottuk a falon átszűrődő zongoradallamokat, éreztük hogy itthon vagyunk. Az nem lehet véletlen, hogy itteni szomszédaink is zenészek, csakúgy mint az otthoniak. Panni meg is kérdezte - Anya, a Lidiék is Jerevánba költöztek? - Sajnos nem kicsim, de talán az itteni szomszédok is jó barátaink lesznek. A házunkra és környékére egy szavam sem lehet. A helyiek azt mondják, hogy ez nem is Jereván. És tényleg nem. Szerencsére. Itt nincs dudálás, tömeg, szürke por, viszont van csend, zöld fű, kedves, európai és amerikai szomszédok. Meg néhány jómódú külföldről visszatelepült örmény. Ismerkedünk velük is csakúgy mint a házzal. Megfőtt az első főzelék, megvolt az első nagybevásárlás, idővel kiürülnek a bőröndök. Lassanként elkezdődnek a hétköznapok. A fiúk reggel elmennek a dolgukra. Nissan és 92-es busz helyett a már említett piros zsiguli viszi őket iskolába, munkahelyre. Aztán az egyik délután, a másik inkább este hazajön. Megbeszéljük, hogyan telt a nap és leszervezzük a következőt. Ez eddig rendben is van. DE...

   A hétköznapjaink része a házunktól úgy nagyjából 250 méterre lévő óvoda is. A hétköznapjaink része, de sajnos egyáltalán nem hétköznapi. Budapesten, hétfőtől péntekig mosolyogva mentünk bölcsibe minden reggel 8 és 9 között valamikor, ahogy sikerült. Aztán délután négykor minden nap egy vidám, cserfes kislány szaladt elém és kérte, had maradjon még. Szombaton reggel aztán azt mondta, kár hogy ma nem megyünk anya. Csodálatos volt, minden percért hálás vagyok, amit a Mazsola bölcsiben tölthettünk. Ezen felbuzdulva, bátran beírattam az én közösséghez szokott és persze rendkívül barátságos és érdeklődő tündérkémet a nemzetközi oviba. Gondoltam, az eleje kicsit nehéz lesz, de sebaj. Pikk - pakk megszokja. Ehhez képest, most is itt ülök repülőrajtban az új konyhában és el sem merek mozdulni itthonról. Várom, mikor telefonálnak, menjek gyorsan mert szívszaggatóan szomorú. Nem ordít, nem zokog csak ül egy sarokban és némán folynak a könnyei. Azt mondják, senkivel és semmivel nem játszik csak nézi az ajtót és vár. Harmadik hete van így. Nem szeretném feladni, mert meggyőződésem, hogy amint csak egy barátot talál megváltozik minden. Tudom, hogy amint elkezd valakivel játszani az angol nyelv is ragadni fog rá és heteken belül nem lesz akadály az sem, hogy most bizony még egy szót sem ért. De addig is mi legyen? Egyfolytában a megoldást keresem. Hogyan segíthetnék neki? Tudom, sok türelemmel, de Pannikám, egyelőre nem érti miért is vagyunk itt. Miért nincs itt a mama és a szomszéd kislány. Hol van anya pici, piros autója és miért fuvaroz minket egy vadidegen. Hiányzik az elajándékozott nyuszi, bizony fel-felsír éjjel és mikor kérdezem mi a baj, az imádott tapsifülest keresi. Mindent hiányol, amit a budapesti hétköznapokban megszokott és ami olyan imádnivalóvá és kiegyensúlyozottá tette őt. Az én picikémnek még nem hozták el a megnyugvást a jereváni hétköznapok. Valakinek valami ötlete?

A nyuszi, aki annyira hiányzik: